FőképFülszöveg:
Antológiánk lapjain korunk angolszász spekulatív irodalmának legnagyobb alakjai tisztelegnek a közelmúltban elhunyt Mester előtt történeteikkel, melyek hol felemelőek, hol borongósak, hol szentimentálisak, hol hátborzongatóak, de valamennyi új és új kaland a képzelet határtalan birodalmában.

Részlet a könyvből:
Fejek az örökkévalóságnak
 
Írta: Margaret Atwood
Fordította: J. Magyar Nelly
Eredeti címe: Headlife
 
Margaret Atwood – költő és regényíró (A szolgálólány meséje, Oryx and Crake, The Year of the Flood); legújabb kötete az In Other Worlds: SF and the Human Imagination (Doubleday, 2011)
 
– Ami csak a listán szerepel – közli Quentin.
– Jó sokba fog kerülni – jegyzi meg dr. Derwent. – Biztos, hogy mindet akarja?
– Dave, az egész kurva kórház az én tulajdonom – emlékezteti Quentin. Ahogy sorban szálltak fölötte az évtizedek, úgy kapott rá egyre jobban a káromkodásra. Valahol olvasta, hogy az életkor előrehaladtával valami izé… gátlás kikopik az ember agyából. Ezért van, hogy a vizeletüket csorgató, mogorva vénemberek összevissza császkálnak az intézeti pizsamájukban, és ordibálnak a nővérekkel. De velem ez nem fog megtörténni.
– Szóval, mindet? – vár megerősítésre dr. Derwent, és a tőle megszokott, behízelgő, seggcsókolós mosolyra húzza a száját. Mintha feszült lenne. Csak nem drogozik? Mert nagyon nem szeretném, ha azok a költséges ujjak megcsúsznának.
– Már megmondtam! – vágja rá Quentin ingerülten. – Pontról pontra végig is mentünk az egészen. Mindet akarom.
– Javaslom, tanulmányozza át a szerződést – mondja dr. Derwent, s ezúttal úgy somolyog, mint egy dögrováson lévő tarajos gőte.
– Suzie már megtette helyettem – ellenkezik Quentin. – Pont azért fizetem, hogy az ilyen szarságokat elolvassa. Különben is, az egész kurva szerződést én szövegeztem meg, dereng? És már alá is írtam.
Másért is fizet Suzie-nak – ami azt illeti, a nő egy merőben új dimenzióval tágította ki a „személyi asszisztens” munkakörét –, viszont semmi szükség rá, hogy minderről Dave doki előtt is részletekbe bocsátkozzék. Legyűri magában a késztetést, hogy ostoba szarházinak nevezze. Észrevette ám, ahogy az a kéjsóvár pióca egy alkalommal Suzie pénzes palikra utazó, kerekded hátsójára helyezte a tenyerét. Ám még ennél is jobban felingerelte a nő reakciója: a nedves ajkak és pihegő keblek, a macskamód görbülő hátgerinc – behatóan ismeri az egész mozdulatsort. Ezzel az erővel Suzie ki is írhatná a pólójára, hogy BE VAGYOK INDULVA. Bár könnyen lehet, hogy őelőtte mindig csak megjátssza a dolgot.
Azt hiszik, vak vagyok, pedig egy kurva rezzenés se kerüli el a figyelmemet. Anélkül nem is vittem volna semmire. A látványos visszatérésem után Suzie alaposan megkapja majd a magáét. A pillanatig sem lankadó, vadonatúj, húszcentis dákómmal többé se a tablettákra, se az injekciókra nem fogok ráfanyalodni. Azt se tudja majd, mit sikítson inkább, Ne! vagy Még!. És a végén, miután a szó valamennyi értelmében jól betettem neki, akkor kipenderítem. Hadd nyavalyogjon csúszva-mászva, hadd rimánkodjon, szépenkérlekezzen reszketve, pucéran az utcán! Ötcsillagos látvány lesz. Azzal örökre vége a szánakozó pillantásoknak, a színlelt orgazmusoknak – tőle is, meg az összes utódjától. A temérdek utódjától. Áldassék érte az Úr neve!, ahogy az anyja, az az álszent gyermekbántalmazó mondaná. Ámbár vele ellentétben Quentin nem az a fajta, akinek a szájából könnyen jön az áldás.
– Való igaz – feleli dr. Derwent. – Ön tényleg aláírta. – Szemüvegének félhold alakú lencséin át a szerződés lapjaira mered. Fogadok, azt hiszi, hogy attól disztingváltnak látszik, de amilyen zsemleképű gyökér, esélye sincs rá. Ahhoz megfelelő csontozat kéne. És főleg gránitkemény jellem. Mint amilyen, példának okáért, Quentiné.
– Még egy dolog – szól Quentin. – Már említettem, de nem árt megismételni. Ha az a tetves geciláda, az a Bryant netán ugyanolyan beavatkozásra ácsingózna, mint amin hamarosan keresztül fogok menni, mondjon neki nemet. Utasítsa el. Találjon ki valami tudományos maszlagot, hogy életképtelen a DNS-e, mittudomén. A legkevésbé sem óhajtok arra ébredni, hogy ő hasonló fizikai adottságokra tett szert. Ehelyett végig akarom nézni, ahogy elrothad, mint egy gennyes kelés. Mert az. (Gennyes kelés, ismétli meg gondolatban, és elraktározza későbbi használatra. Bryant mint gennyes kelés!)
Éber álmaiban visszatérő képsor, amint a keléses Sid Bryant – egyedüli konkurense az Ide Gyertek! Rt.-nek, vagyis annak az egész világra kiterjedő kommunikációs hálózatnak, amelyet Quentin a semmiből teremtett meg –, szóval, amint ez a Sid Bryant, miközben szánalmas, vén ülepe lassan, de biztosan megereszkedik, hátgerince kérdőjellé görbül, sejtjei összezsugorodnak, s a fogazata barnás morzsalékká mállik, vinnyogva esdekel bebocsátásért: Kérem, engedjenek be! Ám arról szó sem lehet, mert a Médea Klinika s annak minden egyes, szabadalmazott találmánya – azon időszaktól kezdve, mikor az intézmény tevékenysége még abban merült ki, hogy a sejtközi állományba visszaoltott saját sejtjeikből új szívet és vesét növesszen a betegeinek, egészen a rétegről rétegre történő teljes testcsere jelenkori gyakorlatáig – Quentin tulajdonát képezi. Ő pedig kimozdíthatatlanul trónol a szabadalmakon, hallani sem akar a licencek piacra dobásáról, akármennyit kínáljanak is értük, minek következtében a nagyvilágon ez itt az egyedüli hely, ahol a beavatkozás hozzáférhető. A magánkórtermek zsúfolásig vannak filmcsillagokkal, rocklegendákkal, korosodó politikusokkal. És ők fizetnek, mint a katonatiszt, az új, megifjított testrészekért, amelyek rövid idő elteltével – belülről kifelé növekedvén – megjelennek a testükön. A plasztikai sebészet jó esetben is csupán halovány kísértete a Médeán kínált szolgáltatásoknak.
Az elmúlt évtizedekben Sid nem egy alkalommal ütötte el vetélytársát zsíros üzletektől. Vegyük például az egyetemet, amelyikkel Quentinnek nagy tervei voltak – egy hajszálon múlott, hogy sikerüljön felvásárolnia; aztán akadt pár kórház, egy közösségi megahálózatot működtető szoftvertársaság, szerencsejáték-paradicsom Vegasban, meg legalább három offshore pénzmosoda. Túlságosan nagyszámú eset, hogy gyanút ne keltene. Egy alkalommal például a világraszóló felfedezésével készült előrukkolni: valami kölyökzseni szánalmas, kezdő vállalkozásában ismerte fel az óriási, lappangó lehetőséget, ám mire odaért, Sid már elhappolta előle. Gyakran töpreng az árulók személyén – hogy a saját stábjában vajon kik lehetnek Sid tippadói. Amint meglesz az új teste, és a régi ereje is visszatért, addig fog kutakodni, míg le nem rántja róluk a leplet, hogy a végén odavesse őket a krokodiloknak. Meghackeli az emailjeiket, rossz hírüket kelti, a sárba döngöli valamennyit.
Kedvenc ábrándképeinek egyike ez, de még ennél is szívesebben képzeli maga elé az épelméjűségének maradékain egy nyugdíjasházban tengődő, nyáladzó Sidet, akitől mindössze annyira futja, hogy ráismerjen Quentin fejére a huszonöt éves súlyemelőket megszégyenítő testen.
Legszertelenebb fantáziálása során a tükörben bámulja óriáskígyók gyanánt tekergőző, újdonatúj izmait, majd kiugrik az ablakon, hogy úgy szökelljen háztetőről háztetőre, mint azok a minden mértéken felül fitt kínai fickók a… hogyishívják filmekben – itt van a nyelve hegyén. Lényegtelen. Azután belendül egy ablakon, ahol egy zsenge lányka történetesen pont akkor ölti magára áttetsző, fodros ruhácskáját. Neki, mondjuk, szőr serkedt a testén, mint egy vérfarkasnak, és már képtelen uralkodni magán, hát morogva marcangol és vedel, fröccsen a vér, és húscafatok mindenfelé…
Erőszak. Bűn. Trutymó. Á, sose tudna odáig süllyedni. Elvégre nem sültbolond. Különben meg le van tojva! Amíg csupán a fejében zajlik az egész, ugyan kinek árt vele?
Azt mondják, mindössze pár hónapról van szó, legfeljebb kilencről. Erre az időre a helyetteseinek adta át az irányítást; bőven futja a képességeikből, hogy – persze szigorúan ragaszkodva a tiszta haszon elvéhez – kézben tartsák a dolgokat a főnök visszatértéig.
Ő közben szépen elalszik, s míg ide-oda lebeg álomországban, lassacskán új testet ölt magára. Idővel meg, ha az a test is kezd elhasználódni, majd újat vesz. Aztán megint egy újat. Mi ez, ha nem maga a halhatatlanság?
– Akkor hát készen áll? – szakítja félbe ábrándozásait a doktor. – Nem gondolta meg magát?
– Soha készebben – feleli Quentin. A szánalmas lúzer. Gürizős Derwent. Álló nap olyan beavatkozásokon kénytelen melózni, amilyenekre neki nem telik.
– Helyes – szól dr. Derwent, és megpaskolja páciensének csontos vállát. – Egy szempillantás alatt lekapjuk ezt a jó öreg fejecskét. Semmit sem fog érezni. Ébredés után pedig… ami csak a listán szerepel!
– Kurvára várom már – mondja Quentin a valósághoz tökéletesen híven.
 

*
 
Kinyitja a szemét. Egy másodperc leforgása alatt minden az eszébe jut: a bejelentkezés a Médea Klinikán; előző este az ínycsiklandó vacsora – ámbár a töltött kappan mintha némi kívánnivalót hagyott volna maga után; ébrenlétének utolsó órái, amelyeket utasítások lediktálásával töltött; később Dave Derwent ábrázata a sajátja fölött, a doktor félhold alakú szemüveglencséin felszikrázó fény, miközben tulajdon ereit lassan átjárja az altató.
Mielőtt a tudata kihunyt volna, az utolsó pillanatban Suzie is betoppant hozzá. Fölébe hajolt, s neki módja nyílt békaperspektívából szemügyre venni zamatos őszibarackokra emlékeztető dekoltázsát; persze direkt csinálta. Szép álmokat, és viszlát!, lehelték a kollagéntől duzzadó, durcás, rózsaszín ajkak. Pedig nem nővér vagy műtős. Ki engedhette be?
Nem érdekes, majd sorban mindennek utánajár. Reggel kipattan az ágyból – frissen dologra, pápá, óvatosság! –, hogy szellemi és testi izomzatának megfeszítésével nekiveselkedjék az örömteli feladatnak, nevezetesen kifürkéssze az ellenségeit, meg hogy saját táborában ki mindenki volt kevésbé hűséges a kívánatosnál, aztán megsemmisítse őket mind egy szálig. Felemeli vadonatúj jobbját, hogy elgyönyörködjön a ráncos bőr, dülledt erek és fonnyadt inak teljes hiányában – de nem történik semmi. Talán az érzéstelenítőtől, előbb teljesen ki kell ürülnie.
Megpróbálja elfordítani a fejét. Nem történik semmi.
Mintha üvegen keresztül látná a valóságot.
– Felébredt – szól egy hang. Női arc siklik a szeme elé: Suzie az. Ám mintha finom kiigazításokon esett volna át: ez a Suzie felülemelkedett az olcsó csillogáson, szabályosan megdicsőült. Nagyon úgy fest, hogy sikerült kialkudnia pár beavatkozást a doktortól. Nnna, el tudja képzelni, miféle valutában fizethetett érte, a kis lotyó.
– Szia, Quentie! – csicsereg a nő. – Jobban vagy már? – A mosolya árulkodó: Mert én igen.
– Mi folyik itt? – kérdi a férfi. Kásás a hangja, a szavai egybefolynak, de a szája legalább működik. Meg a füle. – Hol az új testem?
Most Dave Derwent kerül a látóterébe. Ő is más lett. Zsemleképén a pufókságot tökéletesre faragott arcvonások váltották fel. Kimondottan disztingváltnak hat.
– Üdvözlöm, uram.
Így már valamivel jobb, gondolja Quentin. Kétségbeesetten vágyik némi tiszteletre.
– Ne merészeljen nekem azzal jönni, hogy kurvára elkúrta! Maga seggfej!
– A szerződés az adott eshetőségre is kiterjed – közli dr. Derwent. – Az ön fejét átruházták.
– Hogy érti azt, hogy átruházták? – horkan fel Quentin. Legalább felhorkanni még tud. – Egy ember fejét nem lehet csak úgy átruházni!
– De hát te találtad ki azt a záradékot, nem emlékszel? – mondja Suzie, és elnyomja feltörő kuncogását. – Az egész szerződést magad írtad! – Csak úgy árad belőle a jókedv. Quentin szíves örömest beakasztana neki egyet.
– Abban az esetben, ha a Médea Klinika eladásra kerülne, a beavatkozáson még át nem esett ügyfeleket teljesítés végett az új tulajdonosra kell átruházni – idézi a doktor.
Mármost úgy alakult a dolog, hogy a nyereségesség érdekében a Médea Klinika valóban eladásra került. – Miközben a karja Suzie válla köré siklik, már nem is leplezi a vigyorgását.
– És új nevet kapott – teszi hozzá a nő. – Szintén a nyereségesség érdekében. – Ezúttal hagyja, hogy a kuncogás kibuggyanjon a torkából. – Rájöttünk, hogy így sokkal jövedelmezőbb lesz, mint ha megmaradnánk a testnövesztésnél. Ezért egyszerűen elraktároztuk a fejeket, míg végre elegendő híres emberünk gyűlt össze a nagyszabású megnyitóhoz.
– A klinikából pedig Rabszolgafejek Repertoár Mozija lett – magyarázza dr. Derwent. – Figyelemfelkeltő név, mi? Fókuszcsoportos kutatásokat végeztünk… és a kíváncsisági kvóciens az egekig szárnyalt. Mellesleg új üzletága a Bryant Szórakoztatóipari Részvénytársaságnak. Az emberek vagyonokat hajlandók fizetni, csak hogy kedvenc celebjük legbensőbb életének titkaiba bekukucskálhassanak…
– Ezt nem hiszem el! – kiabál Quentin. – Nem tehetnek közszemlére a vásári mutatványosbódéjukban, mint valami szörnyszülöttet! Különben is, ki a fene fizetne azért, hogy egy csomó levágott fejet nézegessen? Ez egy vicc! Biztos még álmodom!
– Ó, sokkal többről van szó, mint pusztán egy csomó fejről – biztosítja dr. Derwent. – Ez itt nem holmi eleven panoptikum. Az életrajzi kötetek, internetes pletykaoldalak és televíziós valóságshow-k mostanra mind-mind idejétmúlttá váltak. Egy szabadalmazott eljárás révén, amely a neurológia és a technológia ötvözete, akármilyen átélt emléket, elképzelt jelenetet vagy akár álmot képesek vagyunk aktiválni s egy képernyőre kivetíteni. Hanggal együtt.
– De hát ez… ez…! Az ügyvédemet akarom!! – ordítja Quentin. A tulajdon fülében is tökéletesen hiábavalónak hat ez a handabandázás.
– A szerződés rendelkezései mindezen lehetőségek egyikét sem zárják ki – szögezi le a doktor. – Miközben ön aludt, a fejéből lejátszottuk a műsorszámokat, hogy a létező legszélesebb választékot kínálhassunk az ügyfeleinknek.
– Nekem az a kedvencem, amikor rám mászol a naaagy, vadiúj dákóddal… a bevilágítás révén egy kicsit még fokoztuk is a hatást… utána meg pucéran kipenderítesz az utcára – meséli Suzie. – Igazság szerint tisztára beindulok tőle.
– A nagyközönség előtt is igen népszerű – tódítja dr. Derwent. – Mindenki felettébb mulatságosnak találja. Engem viszont leginkább az a képsor nyűgöz le, ahol ön megszégyenít a kollégáim előtt, aztán kiteszi a szűrömet. Számtalanszor lejátszottam magamnak. Megjegyzem, a vérfarkasos epizódra is rendkívül nagy a kereslet. Most, hogy ön felébredt, akár az árát is felsrófolhatjuk. Ugyanis a rajongók egyszerűen imádják, ha az ööö… az egykori… nos, a rabszolgafej is kénytelen végignézni a műsort.
– Sid Bryant meg azt a jelenetet szúrta ki magának, amikor mint nyáladzó, szenilis vén trottyot meglátogatod a nyugdíjasházban, csak hogy sértegethesd – veszi át a szót Suzie. – Valahányszor meghallja, hogy gennyes kelésnek nevezed, halálra röhögi magát. Erről a részletről rendelt is tőlünk egy videoklipet, hogy az irodájában felszerelt művészi kivetítőn is élvezhesse.
Elégedett mosollyal néznek rá, azután összeborulnak. A hormonokkal bőségesen átitatott, perzselő csókból hiányzik minden sietség vagy tettetés. Suzie szorosan simul Derwent diszkrét cégjelzéssel ellátott, laborköpenyes felsőtestéhez, és lágy nyögdécselés hagyja el az ajkát. Quentin legszívesebben vonaglana a kíntól, ha lenne mivel vonaglania.
– Mit szólna egy kis bemutatóhoz? – veti fel a doktor. – Mármint a rendszer működéséről. A képélesség egészen rendkívüli. Ön akár a nézőkkel együtt figyelheti a képernyőt, de tulajdonképpen fölösleges, mert a jelenet szakasztott úgy az ön fejében is lepereg.
– És nyugodtan behunyhatod a szemed, az se számít – teszi hozzá Suzie. – Quent esetleg szívesen megnézné, ahogy agyba-főbe veri az első nejét. Az a hajlékony esernyőnyél például tök bizarr! Olyan nemierőszak-íze lesz tőle a dolognak, bár az speciel nem nagyon jön össze neki. De azért príma részek is akadnak benne, igaz, drágám? – Most Derwent fülcimpáját harapdálja. – Prímább már nem is lehetne!
– Ezért is annyira közkedvelt – helyesel a doktor. – Vagy amelyikben folyton nyafog, mire az anyukája lehúzza róla a kis farmernadrágját, és jól elnáspángolja egy…
– Engedjetek ki az üvegből! – üvölti Quentin.
– Jaj, Quentie, azt nem lehet! – tiltakozik Suzie. – Abba belehalnál! Márpedig azt egyikünk sem szeretné, ugye?
 

A „Fejek az örökkévalóságnak” születéséről
 
Tizenéves koromban kaptam rá, hogy Ray Bradburyt olvassak. Azok a történetek – különösen A Mars-lakó és a többi írás a Marsbéli krónikákból, meg a Fahrenheit 451 – úgy istenigazából mélyre hatoltak. Vannak írók, akiknek sikerül rögvest üstökön ragadniuk a valamit, amit talán „a mélyben lappangó metaforának” nevezhetnénk, s azzal a történetet mintegy a mítosz szintjére emelni. Az említett novellákban pontosan ez játszódik le. Hogy Elias Canettit idézzem A legyek kínlódásából: „A lényeg elhallgatása: mert semmi sem annyira természetellenes, mint folyton lerántani a leplet a dolgok értelméről. A mítosz legfőbb érdeme és igazi ereje épp abban áll, hogy kimondatlan marad benne a lényeg.”
A saját történetem sápadtka, visszatérő motívum csupán. „Levágott fejek” – megszokott kép volt ez az 50-es évek sci-fi irodalmában és filmtermésében egyaránt; talán az én rabszolgafejeim is mindössze baljóslatú másai Ray Bradbury tetovált emberének.
 

Margaret Atwood 
 

A Kiadó engedélyével.