Főkép Bátky Andrástól eddig két mesét olvastam, főszerepben Medve Alfonzzal: Pipogya, a budapesti medve illetve Pipogya és a Városvédő Szent. Az író emellett fő szervezője volt a Magyar Mese Ünnepének, amiből remélhetőleg tényleg hagyomány lesz, írt egy Maximum kalandjai című folytatásos mesét a Pagony honlapján, és számos terve van.
 
De legfőképp itt van a harmadik megjelent könyve, ami egészen máshogy néz ki, mint a Pipogyák, más az illusztrátora, még a kiadója is. És maga a mese is egészen más, még akkor is, ha sok apró részletet, érzést megmagyaráz, amit a Pipogya két kötetében néha csak úgy érzékeltem, mintha a szemem sarkából láttam volna valami mozgást: hogy mi az, úgy nem kivehető.
 
Morci egy kisfiú, akinek az édesanyja meghalt. Ezt jó darabig nem olvashatjuk így, ám az első oldaltól ott érezni a hiányt. Morci életének különféle pillanatait meséli el a könyv, azokat, amikor édesapjával beszélget a változásról, annak törvényszerűségéről és szükségességéről, és hogy az jó, de néha rossz is. Minden évszakból kapunk egy-egy életképet, ami valóban bármely gyerek életében megtörténhetne, kivéve, hogy Anya nincs már ott…
 
Morci és édesapja párbeszédei, és minden egyéb, amit Bátky András leír, megrázóan tiszták és szépek. Csak most jut eszembe, az elolvasása után, hogy valahol azt is megmutatja ez a könyv, hogy mennyi apró szépség van az egyszerű, mindennapi emberi létben. Miközben végül is végig azt látjuk, hogy ez a két ember, kicsi és nagy, hogyan próbálja feldolgozni annak az elveszítését, akit a legjobban szeretett. Őszinte és bátor könyv ez, mert egy, a mi kultúránkban, társadalmunkban, életünkben szinte tabuként kezelt témáról beszél a lehető legemberibb módon. Morci édesapja próbál magyarázatokat, válaszokat adni Morci minden kérdésére, de nem tesz úgy, mintha igazi válaszai lennének, olyanok, amik megoldják Anya hiányának problémáját, vagy megmagyarázzák, hol is van most ő. Itt szó nincs pszichológiáról, tudományos megközelítésről, sem vallásról, még csak különösebb nevelési szándékról sem – a legtisztább, legemberibb érzések és gondolatok vannak a papíron, őszintén és szépen (József Attila jut eszembe: „apám szájából szép volt az igaz”). És azt hiszem, ez, ahogy András mindezt leírta, sok szakkönyvnél többet és jobban tud segíteni mind szülőnek, mind gyermeknek.
 
Emellett vannak a szövegben megdöbbentően költői sorok is, különösen azok, amik az adott évszak végét jelölik. Ezek, valamint Takács Mari jellegzetes illusztrációi olyat adnak a könyvhöz, amitől nálam Nádori Lídia Sárkány a lépcsőházban és Máté Angi Volt egyszer egy könyvei mellé került, mert azok voltak rám ilyen nagy és erőteljes hatással. Mari képeiről annyit, hogy tökéletesen illenek a szöveghez. Sajátos perspektívájú, mégis egyszerű festmények ezek, melegséget, szeretetet árasztanak, képi megfelelői annak a szeretetnek és mind a többi érzésnek és gondolatnak, ami Morciban és édesapjában él.
 
A hátsó borítóra azt írták, 6 éves kortól, de én inkább azt mondanám, mindenkinek ajánlom, aki elveszített már valakit, akit nagyon szeretett, és akit azóta is ugyanúgy szeret, és nem felejt el sohasem.