Főkép Mikor a Könyvhéten először találkoztam ezzel a könyvvel, az alcím (Városi Eső Sanyarú Tél – komolyan, mintha a Blind Myself „Budapest, 7 fok, eső” című, amúgy brutál jó lemezére utalna…), meg a címszereplő fizimiskája, ami az Ahol a vadak várnak című film vadjaihoz hasonlatos, inkább elrettentett.
A fülszöveg viszont felkeltette az érdeklődésemet, aztán egy barátném azt mondta, 5 és fél éves fiacskájával nagyon szeretik ezt a mesét, úgyhogy mégiscsak adtam neki esélyt. S milyen jól tettem!
 
Budapest különös hely, rengeteg mese, legenda, titok lappang benne – ezen kötet szerint pedig láthatatlan állatok is. Itt élnek közöttünk a különféle vadak, ám mi nem láthatjuk őket.
Csakhogy egy napon Pipogya, akire nem is illik ez a név, ellenben az igazi nevét (Medve Alfonz) utálja, azt veszi észre, hogy egy kisgyerek kikerüli. S aztán egyre több gyermeknél tapasztalja ugyanezt, mígnem végül barátokra is szert tesz közöttük, szám szerint háromra.

De azért ez mégsincs így rendjén, mert minél többen látják őket, annál inkább veszélybe kerül az állatok biztonságos városi élete.
Így medvénk a három gyerkőccel illetve két állatbarátjával, a vegetáriánus értelmiségi Oroszlán Gézával és a hiperaktív Tigris Oszkárral együtt nyomozni kezd, aminek folyományaként olyan kalandokba csöppennek, amik bizony mindannyiukat próbára teszik.
 
Annyi minden miatt szerethető és élvezetes ez a könyv! A történet izgalmas és pörgős, de nem túlságosan, nem lesz tőle zizzent a gyerek. A szereplők legtöbbje aranyos, mókás, jól kitalált, és külön egyéniség (nem mind: Anna két pajtijáról egyelőre nem sokat tudunk meg).

Ez igaz az Új-Zélandon élő Gyöngyösi Adrienn illusztrációira is – ritkán mondok ilyet, de ez a könyv rajzfilmre kívánkozik!
A szépen megírt szöveget velejéig áthatja a humor, méghozzá olyan, hogy attól gyerek és felnőtt egyaránt jókat nevethet. A Tigris idétlenkedésein épp úgy lehet kacagni, mint az Oroszlán komolykodásain, de maga Pipogya is okot ad a vidámságra, bár ő annyiban cizelláltabb fazon, hogy egyrészt kicsit útját kereső, tépelődő, szemlélődő, amilyen például én magam is voltam alsós koromban, ugyanakkor vezéregyéniség a többiek között, aki mindig képes higgadtan átgondolni a dolgokat, és aszerint cselekedni – ilyen tekintetben szinte apafigura. Ha nem tudnám, hogy az írónak nagyon sok köze van hozzá, akkor is gondolnám (neki ugyanis három gyermeke van).
 
Emellett a könyv többrétegű üzenettel is bír. Épp úgy szól arról az érzékeny időszakról, amikor már nem kisgyerek, ámde még nem is lázadó tinédzser az ember, mint magáról Budapestről (amiből szépet és jót épp úgy felvonultat, mint lepusztultat, szürkét, sanyarút).
Arra is rámutat, milyen remek dolgok vannak az életben (például barátok, csokis sütik, meghittség, család), de azt sem titkolja, hogy van, amitől óvakodni kell (egyes részek akár az iskolák körül feltűnt drogdealerekre is utalhatnak).
 
Azt is mondhatnám, hogy azon gyerekek kezébe adnám legfőképp ezt a könyvet, akik már hallották és szeretik Lázár Ervin meséit, de már egy picit nagyobbak. De különben bárkinek, aki szereti a jó humort, a jópofa karaktereket, a valamirevaló modern meséket, meg egyáltalán: a meséket.