Főkép Kezdem az első benyomással. A borító valami gyalázatos. Úgy önmagában is, de azért meg hatványozottan, mert egy olyan antológiától veszi el az olvasók kedvét, ami talán javíthatna a novella-válogatások itthoni helyzetén. Merthogy mindenki panaszkodik, hogy ilyesmit nem éri meg kiadni, de ez az eredetileg pusztán Stories-nak hívott könyv tele van jobbnál-jobb írásokkal, ráadásul olyan, jobbára kiváló szerzőktől, akik a legkülönfélébb műfajokban és irányzatokban alkotnak. Ez egy remek esély lehetett volna arra, hogy sci-fi rajongók némi kis kortárs szépirodalmat, Jodi Picoult kedvelői Gaiman-t vagy épp Palahniuk-ot olvassanak – s meglehet, néhányan az itt felsorakozott novellák után az addig számukra ismeretlen írók egy-egy könyvét is beszerezték volna. De ez a borító legfeljebb azok érdeklődését kelti fel, akik a ’80-as, ’90-es évek ponyváit szeretik. Amikkel szintén nincs baj, csak itt másról van szó.
 
A fülszöveg azt írja, a legjobb kortárs angol szerzők vadonatúj novellái ezek, amikben, merítsenek bár a képzeletből vagy a mindennapi valóságból, az a közös, hogy különlegesek. Ez persze kevés antológia esetében volna igaz, és itt sem az teljesen, de tény, hogy a 27 történet zöme jó. Persze, hogy mi a jó, relatív, itt arról lesz szó, hogy szerintem.
 
A legjobbak számomra Joyce Carol Oates és Jodi Picoult írásai. Oates a kortárs szépirodalom egyik kiválósága, aki itt minimális fantasztikus elemet (vagy annyit sem) alkalmazva meséli el egy különös ikerpár egész életét, megrázó erővel, ahogy csak olyan tudja, aki megtapasztalta a valós élet megannyi árnyoldalát. Nagyon kevés más írótól lenne hiteles, amit itt leír. Picoult meg bestseller szerzőként ismert, aki előszeretettel nyúl szívet tépő témákhoz, mint itt is: hogyan éli túl egy szülőpár, akiket Isten is egymásnak teremtett, kicsi lányuk halálát. Nem érzem hatásvadásznak, inkább költői, ahova a novella jut. Ez a kettő a legjobb (meg mondjuk még Moorcock és Hand), és ezek szintjét a többi nem tudja hozni, s meglehet, ilyen szempontból mégsem volt akkora ötlet szépirodalmat keverni krimik, thrillerek, sci-fik és fantasy-k közé, legyenek azok bármily’ jók is. Mert hiszen olyan nevek sorakoznak itt, mint Roddy Doyle, Joanne Harris, Lawrence Block, Chuck Palahniuk, vagy Diana Wynne Jones, és ők azért hozzák a szintet, s a többiek közül is sokan.
 
Egyébként már Gaiman bevezetője is jó. Azt írja benne, hogy „Ha rám esne a választás, hogy összefirkáljam egy könyvtár falát, valószínűleg nem idézetet választanék erre a célra. Inkább olyasmit írnék, ami felhívja a figyelmet a történetek hatalmára, ami emlékeztet rá, miért is léteznek egyáltalán történetek. Azt a négy szót választanám, amit minden elbeszélő hallani szeretne. Mert ebből a négy szóból világosan látszik, hogy a történet működik, és az olvasó tovább fog lapozni:
…és mi történt azután?”
 
Ezt később, különösen Walter Mosley gyenge vámpíros sztorija kapcsán azért szívesen számonkérném rajta: vajon mit látott Neil és Al, a két szerkesztő ebben?! Emellett sok novellánál érzem úgy, hogy ez a négy szavas kérdés egy írói trükkre utal. Semmi bajom Lawrence Block-kal vagy Jeffrey Deaverrel, de náluk nem azt éreztem, hogy a sztori maga jó, hanem azt, hogy úgy írták meg, hogy az olvasó el akarja olvasni, mi lesz a beteg lelkű kéjgyilkossal, vagy a sajátos módszerekkel dolgozó pszichológussal (meg az ő tárgyalásán). Szóval bocs, Neil, de azért van különbség aközött, hogy a történet tényleg jó, vagy hogy az író ismeri a megfelelő trükköket, amikkel fenntarthatja az olvasó érdeklődését.
 
Utóbbi illetve az egész jó kategóriába került nálam Roddy Doyle beteg sztorija a 40-es, vérivó dublini férjről (hiába van itt Doyle jellegzetes stílusa, ez most nem az igazi), Joanne Harris írása, ami olyan, mintha Gaiman Amerikai istenek-ébe oltaná saját Rúnajelek-ét (vagyis nordikus istenek küzdenek napjaink New York-jában), Gaiman novellája egy sajátos bosszúról a skót felföldön (egyes elemei akár a Sandman képregénybe is illenének, és azért kapott érte egy Locus-díjat), Michael Marshall Smith írása, aminél túl korán kitaláltam, ki is az áldozat, Joe R. Lansdale elsősorban hangulata miatt ható sztorija az I. világháborúból hazatérő veteránról, akit halottnak hitt a felesége, és ezért más férfival él már, Richard Adams rövid, ütős írása egy iskolai bosszúról (hosszabban nem is működött volna), Michael Swanwick „Tündér-tava”, a benne felvetett gondolatokkal a kitalált történetek szereplőiről. Peter Straub rövid írása is inkább atmoszférájával hat, olyan sokat nem mond, és Jeffrey Ford gyilkosos, világból kilépős sztorijával sem tudok mit kezdeni, kivéve a hangulatát – talán ha olvastam volna már tőle mást is.
 
Palahniuk csak azért nem kiemelkedő, mert azt hozza, amit megszoktunk tőle, vagyis üt. Megint társadalomkritika, elolvasod ezt a pár oldalt, és napokig ferde szemmel nézel az egész világra, és lehet, hogy szétvered a tévédet. Diana Wynne Jones írása humoros és mókás, emiatt jó itt, amúgy tőle nem kiemelkedő. Stewart O’Nan rövid írása szintén hangulatával hat. Jó pár novella foglalkozik a könyvben az őrület, a megszállottság ilyen-olyan formáival, de bizonyos tekintetben ez adja a legtöbbet.
 
Gene Wolfe is jó, most épp egy enyhén erotikus töltetű sci-fi kamaradrámát hoz, remekül. Carolyn Parkhurst két idős nővérről írt, az idősebbik meséli el, mi mindent tett túlzottan magának való húga „érdekében”. Néhol kissé hatásvadász, amúgy viszont eléggé realista, szóval rendben van. Kat Howard első megjelenése az itt olvasható novella, ami egyfelől zseniális ötletre épül (mi van, ha valaki, akiről egy író különféle szereplőit mintázza, átkerül az írásokba, és elveszti igazi identitását), ugyanakkor maga az ötlet sokkal nagyszerűbb, mint ez a rövid kivitelezés. Simán benne lett volna egy regény is.
 
Jonathan Carroll írása valóságot és képzeletet kever, megvan a maga félelmetes-lebilincselő hangulata, összességében mégsem ráz meg. Tim Powers is két idős lánytestvérről írt egy sajátos, remek kísértettörténetet. Al Sarrantonio novellája az orrkultuszról nem rossz, csak így a kötet vége felé már nem üt akkorát, mivel hasonló megoldás ezt megelőző novelláknál is felbukkan. Kurt Andersen „A kém”-je egy nagyon ügyes írás, mert nem derül ki egyhamar, hogy kiről-miről szól, és a csattanója, megkockáztatom, szinte szívet melengető. Michael Moorcock „Történetek” című írása alighanem önéletrajzi, legalábbis nyilvánvaló, hogy amit leír a fantasztikus irodalom régebbi korszakáról, amikor a mesélő egy határokat kitoló vagy áttörő jellegű magazint szerkesztett (épp ehhez a könyvhöz hasonló elvek mentén). Kiváló író, remek hangulatú novella.
 
De a két záró még ezen is túltesz. Elizabeth Hand majd’ 50 oldalas írása (mely így a kötet leghosszabbja) legalább annyira emlékezetes szépirodalmi, hangulatos részei miatt, mint a történet okán, amiben egy haldokló múzeumi alkalmazott három volt kollégája sajátos ajándékot készít neki: egy elveszett filmet próbálnak újra elkészíteni, ami a repülés hőskorának egyik elfeledett próbálkozását örökítette meg, s közben valami nagyon különös jelenségnek lesznek tanúi. Joe Hill (Stephen King fia) „Az ördög a lépcsőn”-je pedig írásképében is alkalmazkodik a címhez, emellett régi horrorsztorikat (akár Lovecraft-ot) idéző, rendkívül erős hangulata van.
 
Bár a fordítások zöme megteszi, a szerkesztői-lektori munka bőven hagy kívánnivalót maga után. Már én is unom, hogy ilyen sok Galaktika/MetropolisMedia könyvnél kell ezt leírnom, de egyszer hátha ők is megunják, és jobban odafigyelnek majd erre.
 
Aki végigolvasta ezt a hosszas cikket, annak jutalmul álljon itt még egy jó kis idézet Gaiman előszavából, olyasmi, amit minden olvasni szerető ember át tud érezni:
„A tévé és a mozi remek dolog, de ott mások a főszereplők. Olvasás közben viszont minden az én képzeletemben történik. Bizonyos értelemben ott voltam én is.
Ez az írott szó varázsa: a szavakból világokat lehet építeni.”

Tartalomjegyzék
Bevezető – NÉGY EGYSZERŰ SZÓ
Roddy Doyle: VÉR
Joyce Carol Oates: MEGKÖVÜLT ALAKOK
Joanne Harris: FUTÓTŰZ MANHATTANBEN
Neil Gaiman: AZ IGAZSÁG EGY BARLANG A FEKETE HEGYEN
Michael Marshall Smith: AKI NEM HISZ
Joe R. Lansdale: HULLANAK A CSILLAGOK
Walter Mosley: JUVENAL NYX
Richard Adams: A KÉS
Jodi Picoult: SÚLY ÉS MAGASSÁG
Michael Swanwick: TÜNDÉR-TÓ
Peter Straub: MALLON, A GURU
Lawrence Block: FOGD MEG, ERESZD EL
Jeffrey Ford: PÖTTYÖS SZOKNYA, HOLDFÉNY
Chuck Palahniuk: LÚZER
Diana Wynne Jones: SAMANTHA NAPLÓJA
Stewart O’Nan: ELTŰNTEK FÖLDJE
Gene Wolfe: LEIFET RÁZZA A SZÉL
Carolyn Parkhurst: MÚLÓ ROSSZULLÉT
Kat Howard: REGÉNYES ÉLET
Jonathan Carroll: KEZDŐDJÉK A MÚLT
Jeffery Deaver: A PSZICHOLÓGUS
Tim Powers: PÁRHUZAMOSOK
Al Sarrantonio: AZ ORRKULTUSZ
Kurt Andersen: A KÉM
Michael Moorcock: TÖRTÉNETEK
Elizabeth Hand: MCCAULEY BELLEROPHONJÁNAK ELSŐ REPÜLŐÚTJA
Joe Hill: AZ ÖRDÖG A LÉPCSŐN
 
Részlet a regényből

A kötet itt is megvásárolható