Főkép Szívet melengető érzés manapság olyasmivel találkozni, hogy egy sorozat megéri az ötödik (Feloldozott szerető), illetve hatodik kötetét (Megváltott szerető) is.
Sőt, hogy úgynevezett kiegészítő kötet (Beavatás) is megjelenik hozzá, melyben – többek között – kimaradt és cenzúrázott jelenetek, interjúk, feljegyzések, olvasói vélemények, rajongók és ellenségek üzenetei, valamint Zsadist és Bella máshol nem olvasható története található.
 
Szóval jó ez így, bár megmondom őszintén, most, az ötödik kötetnél komoly kétségeim támadtak: olyan, mintha az eddig ügyesen megtartott akció-romantika egyensúly erősen elbillent volna – és sajnos nem az akció irányába.
Értem én, hogy ez elsősorban egy romantikus sorozat, de eddig olyan jól elboldogult a szerző.
 
Még mielőtt bárki azzal vádolna, hogy csak lehúzni akarom a regényt, sietek leszögezni, hogy alapvetően szeretem a sorozatot, tehát hajlamosabb vagyok elfogultan közelíteni az erényeihez és a hibáihoz is.
Nem hiszem, hogy tisztem lenne ezeket részletezni, hiszen nem kritikát, csupán ajánlót írok, szóval akkor ezt most – mindenki nagy örömére – be is fejezem, és rátérek a történetre.
 
A történetre, melynek főszereplője ezúttal a pusztító átokkal sújtott Vishous, aki Butch és Marissa házassága óta még magányosabb, akinek élete még üresebb, akinek pillanatnyi kielégülést és megnyugvást csupán furcsa szexuális élete és az Alantasok Társasága ellen folytatott harc jelent.
Kifejezetten agresszív fickó, akitől – úgy tűnik – jobb távol maradni, hiszen vannak pillanatok, amikor sem istent, sem embert nem kímél, és nem foglalkozik a következményekkel sem.
 
Nos, ez a fickó egy harc közben nagyon-nagyon súlyosan megsérül, és mivel nincsenek vele a Fekete Tőr Testvériség tagjai, egy emberi kórházba kerül, ahol nem kis küzdelem árán megmentik az életét.
Persze ezzel nem is lenne probléma, talán csak annyi, hogy az emberek nem tudnak (és a tervek szerint nem is tudhatnak) semmit a vámpírokról, az alantasokról, és úgy általában a kettejük között évszázadok óta tartó háborúról.
 
Erre most bekerül egy vámpír egy ember kórházba, ráadásul szívlövéssel. Szép kis kalamajka, amiből természetesen kivágják magukat a fiúk, hiszen nem kispályások, csakhogy ez most nem olyan egyszerű, hiszen minden nyomot el kell tüntetni, ami elárulhatja őket. A férfi életét megmentő doktornőt is, mert Vishous úgy akarja, hiszen ez az ember nő fellobbantotta a lelke legmélyén szunnyadó szikrát.
Azt persze senki nem tudhatja, mi lesz, ha ez is szikra maga mögött hagyja kezdeti formáját, és pusztító táncba kezd…
 
Miközben Vishous és Jane egyre közelebb kerül egymáshoz, és szépen lassan kialakul az érzelmek kölcsönössége, életük számtalan apró és nem is annyira apró részlete kerül napvilágra. A szörnyűséges múltról nem is beszélve.
Azt hiszem, most már értem, miért lett ez a fickó olyan, amilyen. Sőt, igazából azon csodálkozom, hogy még ennyire is normális maradt. Bár ugye ez is csak nézőpont kérdése.
 
Olvasás közben néha úgy érzetem, hogy a szerző bizony kicsit túlírta a könyvet, ám miután elérkezett a meglepő végkifejlet, már inkább amondó vagyok, hogy a sok-sok apró, olykor feleslegesnek tűnő részlet nélkül ugyan minden érthető lenne, de ezekkel együtt áll össze a teljes kép, így kerülnek helyükre az árnyalatok.
 
Tagadhatatlanul komplex darab, amit elsősorban romantikus, de nem szentimentális lelkű olvasóknak ajánlok nyugodt szívvel.
 
Kíváncsi vagyok, hogy a sorozat következő kötete ezt az irányt viszi tovább, vagy esetleg visszatérünk a kicsit akciódúsabb részekhez. Bár ahogy néztem, a Megváltott szerető főszereplője Zsadist ikertestvére, Phury, szóval akármi lehet…