Főkép

Igencsak nehéz fába vágtam a fejszémet, amikor belekezdtem a könyvbe, és itt a nehezet bárhogy értelmezhetjük, hiszen egy több mint 600 oldalas kemény kötésű műről van szó, és (a Coelho rajongók nyugodtan kövezzenek meg érte gondolatban) még egyetlen művét se olvastam a szóban forgó írónak. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem is hallottam Paolo Coelho-ról és a műveiről, illetve ne lettek volna már páran, akik ajánlották nekem olvasásra.

Tehát Coelho úr műveiről nem tudok érdemben nyilatkozni, a következtetést azonban már levontam, mely szerint nem egyszerűen néhány bestseller írójáról van szó, hanem egy jelenségről, aki milliókat hozott lázba a világon.
 
Paulo Coelho serdülő kora óta naplót vezet, hangfelvételeket készít élményeiről, gondolatairól, ami az évek során (1947-ben született) tetemes anyaggá gyarapodott. Ez a dokumentáció adta az alapját Fernando Morais életrajzíró művének,bár eredetileg Coelho meg akarta semmisíteni a feljegyzéseit. A hatalmas anyaghoz még cikkek, nem kevesebb, mint 100 emberrel (rokonok, barátok, ellenségek...) készített interjú és hivatalos dokumentum került, így nem csoda, hogy a kész mű is terjedelmes lett.
 
Az első 60 oldallal - amely az író „hétköznapjait” mutatja be és éppenséggel pont egy Budapesti úttal kezdődik - meg kellett küzdenem, viszont az író élete, gyerek, majd serdülő illetve fiatalfelnőtt kora már önmagában is izgalmas, annak ellenére, hogy tulajdonképpen objektív hangnemben íródott. A feltárt titkok által olyan mélységekig bele lehet kerülni az élettörténetbe, hogy már egyáltalán nem érezzük nyersnek Morais stílusát (azért a tárgyilagosság mögött végig ott van az erős rokonszenv).
 
Paulo sok mindent megjárt és sok minden volt, mire viszonylag későn (40 évesen) sikerült elindulnia azon az úton, amiről addig csak álmodozott. Kipróbált mindent a lelki érés folyamata alatt, amit lehetett, és még több mindent, amit nem: volt kommunista, hippi, színész, sátánista, popsztár, egy elmegyógyintézet betege, kipróbálta a könnyű és nehéz drogokat, még a homoszexualitásban is kereste önmagát. Az írás volt az, ami egy fajta gerincként futott végig addigi életén, illetve sokáig az írás, írói hivatás vágya csupán, mert első igazi regénye, az Egy mágus naplója 1987-ben, Az alkimista pedig egy évvel később jelent meg.

Ezt megelőzően is alkotott, írt újságcikkeket, dalszövegeket és három kötetet is (Színház a nevelésben, Pokoli archivumok, A vámpirizmus kézikönyve), de ezek elenyészőek ahhoz a sikerhez képest, amit 40 éves korára ért el az életében (ezt mutatja a több mint 100.000.000 eladott könyv). Az út így is göröngyösebb volt, mint gondolnánk, úgy az írói pályafutásának megkezdése előtt, mint már befutott íróként (a sajtó és a kritika kíméletlen véleménye és ellenségeskedése miatt). Úgy gondolom, ha egy ismert ember magánéletéről túl sokat lehet tudni, az nagyban növeli a támadási felületet is rajta, pláne, ha a teljes életét ismerjük, de ugyanakkor válhat egy addig számunkra ismeretlen személy is rokonszenvessé.
 
Eltántoríthatatlanságávál példát állít sokak számára, hogy igenis van értelme tovább küzdeni a sokadik buktató után is. Mindezek ellenére úgy vélem, hogy főleg a nagy rajongók vegyék kézbe a művet, illetve azok, akik megszállottan kergetnek egy álmot, hiszen a Mágus életéből nagy erőt lehet meríteni a további küzdéshez.
 
Művei:
Színház a nevelésben (1973)
Pokoli archivumok (1982)
A vámpizmus kézikönyve (1985)
Egy mágus naplója (1987)
Az alkimista (1988)
Brida (1990)
A legnagyobb ajándék (1991)
A valkűrök (1992)
A Piedra folyó partján ültem és sírtam (1994)
Maktub (1994)
Az ötödik hegy (1996)
A fény harcosának kézikönyve (1997)
Veronika meg akar halni (1998)
Lényeges szavak (1999)
Az ördög és Prym kisasszony (2000)
Történetek szülőknek, gyerekenek és unokáknak (2001)
Tizenegy perc (2003)
A dzsinn és a rózsák (2004)
A Zahir (2005)
Mint a rohanó folyó (2006)
A portobellói boszorkány (2006)