Főkép

Sir András Schiff a kilencvenes évek óta készít rendszeresen felvételeket az ECM New Series sorozatba. A nagy elismerésnek örvendő teljes Beethoven-szonátagyűjtemény, a Diabelli Variációk, Bach Goldberg Variációk és a Well-Tempered Clavier mellett Schubert fortepiano előadásai, Schumann, Busoni, Janáček, Brahms és Jörg Widmann interpretációi, valamint Debussy és Mozart dalai Juliane Banse közreműködésével mind rendkívül emlékezetesek.

 

Az angol Orchestra of the Age of Enlightenment 1986-ban alakult, és nevéhez híven elsősorban felvilágosodás kori zenéket játszanak, korhű hangszereken, gyakran karmester nélkül. Brahms-zongoraverseny élő előadásain és az azokat követő felvételén a zongorista, Schiff András vezényelt.

 

A d-moll zongoraverseny operaszerű nyitánya az ötven tagot számláló zenekarral lehengerlő: viharos, érzelmi kitörés, de értelemszerűen nem egy operaénekes, hanem a zongora hangját készíti elő. Mégis, Schiff András kezei alatt az előadáshoz választott 19. századi Julius Blüthner zongora, Brahms egyik kedvenc zongorája nagyon is vokálisan szólal meg. A hangszerválasztás pedig jól illeszkedik a késői Schiff ízlésvilágába, a historikus fortepianókkal újraértelmezett Beethoven- és Schubert-albumok sorába.

 

A New York Times újságírója kritikusan reflektál erre a kérdésére: ha egykor Schiff azt vallotta, hogy értelmetlen a zeneszerzők korához hű, historikus zongorákhoz ragaszkodni az autentikus előadások céljából, akkor hogyhogy az elmúlt tíz évben ekkora előteret kaptak a tizenkilencedik század hangszerei hangfelvételein? Schiff lakonikusan csak annyit válaszol, hogy egyszerűen tévedett. De röviden kifejti azt is, hogy mivel egy fortepiano a mai koncerttermekben csak az első öt sorban ülő hallgatóság számára lenne hallható, és mivel szeret Bachot játszani, ezért legalább élőben kénytelen koncertzongorákat használni. Viszont a Steinway & Sons túlzott térnyerésétől, az ebből fakadó homogén hangzástól viszolyog, amelyet nagy örömünkre a hangszerek állandó, gondos kiválogatásával ellensúlyoz hangfelvételein.

 

Így írt Firenzében, még 1999 augusztusában Bach és a zongora kapcsolatáról, amit természetesen erre a Brahms-előadásra is érvényesnek tekinthetünk: „Ha univerzális üzenetét akarjuk közvetíteni, nem szabad megragadnunk a hangszerekről szóló vitákban. A fő kérdés az kell, hogy legyen, hogyan játsszuk? Ha pedig élő előadásban akarjuk hallgatni ezt a zenét, nem lakószobában vagy felvételről, akkor szükségszerű elfogadnunk a zongorát.”

 

A Brahms által használt Blüthner-zongorának egy másik interpretációs előnye mindazonáltal az, hogy a keskenyebb billentyűi és az erre a klaviatúrára írt irtózatos tempójú futamok könnyebben és artikuláltabban kijátszhatók, mint egy modern zongorán.

 

A kísérőfüzetben Schiff érzelmesen ír Brahmsszal való kapcsolatáról és ez a szenvedély az album egészén kitapintható. A B-dúr zongoraverseny nyitányában a kürt erdőbe hívogató hangjait követően rögtön előtérbe kerül a kezdő visszafogottságból gyorsan egzaltált hangulatot kifejező zongora – az opus előadását nem bemelegített ujjakkal, első darabként egy koncerten szinte képtelenségnek tartja Schiff –, és a hatalmas érzelmi hullámokat csapó és állandó figyelmet követelő hangok fokozatosan kibontakozva szőnek egy tökéletes szövetet. A második tétel „kifejlődő variációit” – Arnold Schönberg jellemzésével élve – már erről a szőnyegről hallgathatjuk és csodálhatjuk meg az interpretáció légiességét, szemben a korábbi, egyre nehézkesebbé váló, a zene struktúráját és finomságait olykor már elrejtő, vaskos megközelítésmódokkal. Ez utóbbi részben az egyre növekvő közönséggel és ennek következtében egyre nagyobb koncerttermekkel magyarázható, ami ismét visszavezet a hangszerválasztás és a hangerő problémájához, hiszen az egyre nagyobb terek bejátszása egyre hangosabb előadásmódot követel.

 

Schiff András és az Orchestra of the Age of Enlightenment közös interpretációja most nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy lebontsa a Brahms zongoraversenyeire rakódott rétegeket és hangzást, hogy ismét érzékeny és finom dinamikával hallgathassuk ezeket a darabokat. Tökéletesen sikerült kísérlet, ami felgyújtja azokban is a lángot Brahms zongoraversenyei iránt, akikben eddig csak rideg szelek fújtak ennek a muzsikának a hallatán. Nádas Péter borítófotója pedig – amelyek egyébként folytonosan illusztrálják a historikus albumokat – finoman jelzi irodalom és zene kapcsolatát, valamint két élő magyar géniusz barátságát.

 

Elhangzó szerzemények:

Johannes Brahms (1833–1897)

CD1

1–3 Concerto for Piano and Orchestra No. 1 in d minor op. 15

Maestoso

Adagio

Rondo. Allegro non troppo

 

CD2

1–4 Concerto for Piano and Orchestra No. 2 in B-flat major op. 83

Allegro non troppo
Allegro appassionato
Andante (Violoncello solo: Luise Buchberger)

Allegretto grazioso

 

Előadók:

 

András Schiff – zongora, karmester

 

Orchestra of the Age of Enlightenment

Kati Debretzeni – concertmaster

First violins: Kati Debretzeni, Margaret Faultless, Alice Evans, Jane Gordon, Julia Kuhn, Dominika Fehér, Kinga Ujszaszi, Jayne Spencer, Rachel Isserlis, Leonie Curtin

Second violins: Ken Aiso, Andrew Roberts, Roy Mowatt, Rodolfo Richter, Stephen Rouse, Claire Holden, Debbie Diamond, Daniel Edgar

Violas: Simone Jandl, Benedikt Schneider, Nicholas Logie, Martin Kelly, Annette Isserlis, Kate Heller, Marina Ascherson

Violoncellos: Luise Buchberger, Catherine Rimer, Andrew Skidmore, Helen Verney, Ruth Alford, Eric de Wit

Double basses: Jan Zahourek, Cecelia Bruggemeyer, Christine Sticher, Carina Cosgrave

Flute, piccolo: Lisa Beznosiuk

Flute: Katy Bircher

Oboes: Daniel Bates, Leo Duarte

Clarinets: Antony Pay, Katherine Spencer

Bassoons: Meyrick Alexander, Helen Storey

Horns: Roger Montgomery, Martin Lawrence, Gavin Edwards, David Bentley

Trumpets: David Blackadder, Phillip Bainbridge

Timpani: Adrian Bending