Főkép

Ismét eltelt év – mi pedig ismét visszaemlékezünk. Én például két oknál fogva is nagyon szeretem összeállítani az ilyen év végi toplistákat: egyrészt miközben végigolvasom a szerkesztőség tagjainak „legmaradandóbb” élményeit, újfent ráébredek, hogy mennyire különbözőek is vagyunk, mennyire eltérő a véleményünk, mennyire máshogy szemléljük a világot – és hogy mennyire csodálatos is ez a különbözőség. Másrészt viszont nagyon szeretek válogatni is: ilyenkor végignézem az előző évben olvasott könyveim sorát, s bizony muszáj meg-megállni egy-egy címnél, és kicsit elgondolkodni, mennyire jó is volt olvasni, mennyire szerettem is belemerülni a világába. Jó újra átélni ezeket az élményeket, s bár a választás mindig nehéz, ezúttal is arra kértük a szerkesztőséget, hogy válasszák ki, melyik az a könyv, ami valamilyen indoknál fogva a „legmaradandóbb élményt” nyújtotta.

 

Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményt” látva hirtelen nem is tudom, hogy mit emeljek ki, annyira sokszínű a lista, úgyhogy talán nem túlzás azt állítani, hogy jó év van mögöttünk – de persze ki tudja, talán 2020 még jobb lesz. Hátha legalább az olvasásra több időt tudunk szakítani. (SZD)

 

 

Bak Róbert

 

Michel Houellebecq: A csúcson

(Magvető, fordította: Tótfalusi Ágnes)

 

Az idei év legjobb olvasmányélménye talán A csúcson című regény volt. Amely nem is meglepő, hisz meggyőződésem, hogy a jelenkor (nyugati) társadalmáról és korunk problémáiról Michel Houellebecq ír az egyik leghitelesebben, legszórakoztatóbban, ám legszomorúbban is. A francia ezúttal is tökéletesen számolt be az elidegenedésről, a kapcsolatok erodálódásáról, az átalakuló társadalmakról, vagy olyan botránytémáról, mint a szexturizmus, de azt hiszem, hogy talán ez a könyv mutatja be egyben az egyik legjobban a nagybetűs SZERELMET is; mert bevallom, ilyen szép és tiszta szerelmi történetet még csak keveset olvastam, mint ami Michel és Valérie között ebben a könyvben lezajlott, és (a sokszor emlegetett nihilizmus ide, nihilizmus oda) ennyire pozitív mondanivalóval is csak ritkán találkozik az ember. Houellebecq fájdalmas, humoros és elgondolkodtató, mint mindig.

 

 

 

Gere Ágnes

 

Garth Risk Hallberg: Ég a város

(Európa, fordította: Bart István)

 

Bár előzetesen nem tudtam róla semmit, ez a könyv szerelem volt első látásra. Azóta is kiemelt helyet foglal el a könyvespolcomon. Hallberg ebbe a monstrumba belepakolt mindent, amivel engem könnyen le lehet kenyerezni: rengeteg érdekes karakter, szövevényes, izgalmas cselekményvezetés. A stílusa engem kissé Franzen írásaira emlékeztetett. Nagyon amerikai és nagyon szerethető, alapos munka, már-már hihetetlen, hogy ez a szerző első regénye.

 

 

 

 

 

 

 

Kádárkuti Emese Borbála

 

Boldizsár Ildikó: A királyné, aki madárnak képzelte magát

(Jelenkor)

 

Boldizsár Ildikó lenyűgöz engem, távolról is nagyon tisztelem a munkásságát. Igazi példakép számomra, mert egyszerre van jelen az életében a megismerés, az alkotás és gyógyítás. Volt szerencsém élőben meghallgatni egy mesét tőle. Mindenkinek szeretettel ajánlom az élményt! Talán a legtöbbet azzal árulok el róla, hogyha a mesét követő meghitt, intim csendet emelem ki, amit száz emberben teremtett, s ami egyetlen szeretettel teli Csenddé állt össze.

Ildikó alkotta meg a Metamorphosis meseterápiás módszert, melyről már több kötet is született. A királyné, aki madárnak képzelte magát című könyv, amely a csoportterápiák világába nyújt betekintést a meseterápiás módszer írásos formában történő megjelenítésének záróakkordja. A betekintés talán nem a legjobb szó, hiszen több ez annál: átélés, titkokba történő beavatás, az emberi lélek zenéjére történő ráhangolódás. Hogyan lehet életet, színt, szeretet, elfogadás vinni gyermekotthonokba, börtönökbe? Hogyan lehet terapeutaként, emberként helytállni ilyen nehéz helyzetekben? Hogyan lehet emberséget varázsolni az embertelenbe?

 

 

Kovács Tímea

 

Margaret Atwood: MaddAddam-trilógia

(Jelenkor, fordította: Varga Zsuzsanna, Horváth Viktor, Csonka Ágnes)

 

Szinte látom magam előtt, ahogy a szerkesztő ráncolja a homlokát, hisz a kiírás szerint csak egy könyvet lehetne jelölni, de nézzétek el nekem, ez a trilógia számomra most már kizárólag egyben értelmezhető. Na jó, ha nagyon muszáj, akkor kiegyezhetünk abban, hogy a zárókötet, a MaddAddam az év legfontosabb olvasmánya – hisz ezzel válik teljessé a történet. Márpedig tudjuk jól, és tudja jól Atwood is, bizonyította már számtalan művében: nincs nagyobb összekötő erő egy jó történetnél – és nincs veszélyesebb dolog a tudás kergetésénél. Guvat egész élete, munkássága és tragédiája, melynek farvizén egy világ pusztult el, ezt mutatja. De a tudás keresése kipusztíthatatlan. A zárókötetben a Guvatkák hitet kapnak, és mítoszokat, melyeket aztán maguk írnak tovább. Miközben éneklés útján kommunikálnak génmódosított, emberi agyszövettel rendelkező sertésekkel, Könyvet őriznek, melyet generációról generációra másolhatnak, hogy ne felejtsék el teremtőjüket és prófétáikat. Sugárpisztolyok, transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták világában Margaret Atwood szerint a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen Barbie-rózsaszín apokalipszist.

 

 

 

Lipka Bori

 

Johanna Sinisalo: A Nap Magja

(Metropolis Media, fordította: G. Bogár Edit)

 

Ez a könyv volt számomra az idei év meglepetése. Bár utólag visszanézve egyáltalán nem tökéletes műről van szó, mélyebb nyomot hagyott bennem, mint bármi más, amit 2019-ben olvastam (pedig volt még pár kényelmetlen olvasmányom, az Irha és bőrrel a lista elején). Nem is annyira maga a történet fogott meg, hanem a háttérvilág, amit Sinisalo lépésről lépésre mutatott be. Számomra rémisztő, hogy a kiforgatott és kontextusukból kiragadott tudományos tételek segítségével milyen deformált társadalmi rendszereket lehet megálmodni, megtámogatni, megalkotni. Nekem erről szólt ez a könyv, és egészen biztosan újra fogom még olvasni.

 

 

 

 

 

Márton Rozália

 

Rafael Chirbes: A parton

(Magvető, fordította: Pávai Patak Márta)

 

Mondjuk úgy, hogy ezidáig nem volt túl nagy szerencsém a spanyol irodalommal, általában dagályos művekkel találkoztam, sőt olyan is volt, hogy elveszítettem a türelmemet a teljesen értelmetlen, minden lehetséges kis részletben elmerülő, látszólag fölösleges, sehová nem vezető, ég és föld között verdeső gondolatok világában.

Igazából Rafael Chirbes A parton című regénye is olykor talán fölöslegesen bőbeszédű, de azért nagyon is jól felépített, és éppenséggel nem az intellektuális vagy a misztikus világba vezet, hanem a napjainkban is zajló tragikus változásokat állítja középpontjába. Leránt minket a valóságba, megmutatja, milyen fájdalmas átalakulások zajlanak a tömegturizmus kiszolgálására berendezkedő, hajdan talán szegény, de kiegyensúlyozott életet élő partvidéken. Közben bemutatja a múlt század hetvenes éveiig tartó Franco-diktatúra kihatását a 21. századi társadalomra is.

Megrendítő olvasmány volt, s úgy érzem, többet értettem meg Spanyolországból és a spanyolokból, mint tankönyveimből és számos utazásom tapasztalataiból együttvéve.

 

 

Németh Attila

 

Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy

(Magvető)

 

Amikor az írott szöveg alapvetően határozza meg valakinek a munkáját, akkor ahogyan a Watchmen Dr. Mannhatan-e egyszerre érzékeli a múltat, jelent és jövőt, úgy egy viszonylag nagy mennyiségű filozófiai szöveg is párhuzamosan és állandóan van jelen az őket folytonosan forgató olvasó életében. Az időről időre felbukkanó szépirodalmi szövegek pedig beleolvadnak ebbe a folyamba és így rendkívül nehéz bármelyiket maradandóként megjelölni. Talán éppen ettől a homogenitástól tér el, mert egy nagyon szűk időhöz és térhez köthető, a budapesti „bölcsész körök” egy szegmensét érzékletesen elénk táró 2018-as kötet – ha valahogyan szeretném megindokolni, hogy miért is volt maradandó egy regény tavaly. Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című művéről van szó, amelynek karakterei bár régről, még a Pesti Barnabás utcai bölcsészkarról ismerősek, csak a napjainkra problematizált nemi szerepek kapcsolataiból fakadó feszültségeken át a plasztikusan ábrázolt Békásmegyerig cipelik benső feszültségeiket, hogy egy fragmentált történetmesélésben feledkezhessünk el magunkról.

 

 

 

Scheirich Zsófia

 

Nnedi Okorafor: A halálmegvető

(Agave Könyvek, fordította: Ballai Mária)

 

Valahogy 2019-ben sokkal kevesebb könyvet sikerült magánúton felfedeznem, mint kritikaírás formájában. A kettő tevékenység keresztmetszetében áll Nnedi Okorafor, akit egy önálló olvasmánykeresési kör során fedeztem fel, tavaly pedig örömmel láttam, végre magyarul is jelenik meg tőle könyv. A halálmegvető, az írónő első felnőtteknek szánt regénye egy afrikai fantasybe burkolt posztapokaliptikus felnövéstörténet. Habár lassan 10 éves a könyv, mégis frissnek és bátornak hangzik, a nőiség olyan témáiról beszél nagyon is kendőzetlenül, mint a női szexualitás vagy a nők körülmetélése.

 

 

 

 

Szabó Dominik

 

Bjarte Breiteig: Fantomfájások

(Noran Libro, fordította: Fejérvári Boldizsár)

 

Szinte véletlen találtam rá a norvég szerző kicsinyke kötetére a Könyvfesztivál alatt, haboztam is, hogy megvegyem-e egyáltalán, de aztán végül az év legsokfélébb, legkatartikusabb, legfájóbb és legszomorúbb pillanataival ajándékozott meg. Breiteig két novelláskötetét tartalmazza a magyar kiadás – a Fantomfájások és a Pótlékok címűt, és ami a közös bennük, hogy mindkettő egyszerű, hétköznapi jelenetekben bekövetkező, szótlan fájdalmakról mesél. Breiteignél nincsenek nagyszabású, drámai pillanatok, csak átlagos mindennapok, amikor már lélegezni sem tudunk, annyira nehéz. Takarékos, szinte érdektelen perceket bemutató novellák, tele elfojtott szenvedéssel, elhallgatott érzéssel. Ami még épp kibírható. Ami még épp túlélhető. De csak épp.

 

 

Szabó Sarolta

 

Hans Rosling – Ola Rosling – Anna Rosling Rönnlund: Tények

(Libri, fordította: Sóskuthy György)

 

Az idei év számomra a kísérletezésről, a komfortzónám elhagyásáról szólt, így talán nem olyan meglepő, hogy a kötet, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám, ezúttal nonfiction, és – bizonyos értelemben – a komfortzónám elhagyására biztat. A Tények c. mű nem valamiféle önsegítő könyv: a szerzők azokra a hiedelmekre és téves gondolkodási sémákra hívják fel a figyelmet, amelyekhez a legtöbben automatikusan visszanyúlunk, miután például megnézünk egy tévéhíradót, és megállapítjuk, hogy a világ a pusztulásába rohan. A kötet tíz rossz beidegződést mutat be, amelyet hírek, adatok vagy statisztikák értelmezésénél hajlamosak vagyunk alkalmazni, és nem csak azt tudhatjuk meg tőle, hogyan szabaduljunk meg ezektől, hanem azt is, miért és pontosan mennyire félrevezetőek. Bár Roslingék könyve alapvetően optimista hangvételű a globális kihívásokat illetően, az általa ecsetelt témák bőven túlmutatnak a világ éppen aktuális helyzetén, és a mindenkori aktuális helyzet értelmezésében segítenek, így biztos vagyok benne, hogy időről időre fel fogom még lapozni a jövőben.

 

Takács Gábor

 

Barabási Albert-László: A képlet

(Libri, fordította: Bujdosó István)

 

Remek bevezető a hálózattudomány izgalmas világába. Mondom ezt én, aki eddig egy könyvet sem olvasott a témában, és még csak előadásokat sem hallgatott róla. De amióta elolvastam ezt a könyvet, minden alkalommal, amikor erről hallok, újabb és újabb gondolatok bukkannak fel bennem. Ennek pedig egyik fő kiváltó oka, hogy Barabási remek előadó és a könyve is nagyon szórakoztató olvasmány. A tudós szerző igyekszik nem csak (egy kicsit több számadattal dolgozó, a tizedesvesszőt is ismerő) Coelho lenni, aki üres frázisokat puffogtat a sikerről és arról, mennyire fontos például a kapcsolati háló a sikerhez. Mármint elsőre valóban elcsépeltnek tűnhet egy-egy tételmondata, de elolvasva a bővebb magyarázatot, rájövünk, hogy azért ezek nem is mindig annyira egyértelmű összefüggések. Egyszerre lehet ez izgalmas olvasmány annak, aki szeretne előrébb jutni valahogy a hivatásában (vagy a hobbijában, ami már-már hivatás), és annak is, aki hallott már a hálózatelméletről, de nem tudta, hol kezdjen neki.

 

 

Uzseka Norbert

 

Robert McCammon: Egy fiú élete

(Fumax, fordította: Kleinheincz Csilla)

 

Ez a vaskos könyv arról szól, amit a címe sugall, a gyermekkorról leginkább, de még annyi minden másról is. Bradbury és David Almond sokkal rövidebb írásokban is meg tudták ragadni, amit McCammon elmesél, de épp ezért azokba nem lehet olyan hosszasan beleveszni, mint ebbe a monstrumba. Van benne némi thriller, cseppnyi természetfeletti, de korrajz is (a '60-as évek Amerikájáról), és így tovább. Szerintem nevezhetjük szépirodalomnak is, de nem fontos. Az fontosabb, hogy nem merő nosztalgia, bár sok gyerekkori emléket felhozott – szülőként, vagy „pusztán csak” felnőttként is nagy erejű, mágikus és realista olvasmány.