Robert McCammon: Egy fiú élete

Robert McCammon a nyolcvanas években a legnagyobbak közé tartozott a horrorirodalomban, Koontz-cal és Kinggel emlegették egy lapon. A mai napig ír, magyarul mégis csupán egyetlen könyvét olvashattuk eddig, több, mint egy évtizede, az Agave gondozásában megjelent Csak az enyémet, ami ráadásul inkább pszicho-thriller volt. De az eredetileg 1991-ben megjelent Egy fiú élete sem horror, nem is fantasy, mégis elnyerte a Bram Stoker és a World Fantasy díjat is. Mert azért van benne egy kicsi ebből is, abból is, sőt, thriller szál is akad benne – de leginkább a gyermekkorról szól.

S elsősorban egy 11-12 éves fiú életéről, akit Cory Mackensonnak hívnak, és aki egy fagyos márciusi reggelen látja, amint egy autó belehajt a Saxon-tóba. Ott van vele az apja is, a tejesember, aki nyomban a kocsi után veti magát, és felfedezi, hogy egy brutálisan meggyilkolt férfi ül benne. A feneketlen tóból sosem kerül elő az autó, de a halottat sem keresi senki, hiába minden erőfeszítés, hogy kiderítsék, ki volt ő. Ám sem Coryt, sem az apukáját nem hagyja mindez nyugodni – előbbi apránként nyomozni kezd, utóbbi pedig apránként becsavarodni, mert álmaiban újra meg újra felbukkan az az ember, és egyre hívja…

Ez azonban csak az egyik szála a történetnek, mely 1964-ben, egy kitalált, Alabama-állambeli kisvárosban, Zephyrben játszódik. A vaskos regény egyúttal korrajz is, arról az időszakról, amikor a feketék elkezdtek kiállni a jogaikért, amikor a könnyűzene elkezdte átformálni a világot, amikor a II. világháború már kezdett múlttá válni, a vietnámi pedig még nem kezdődött el. De minderről egy eldugott kisvárosban jobbára védett-idilli életet élő fiúgyermek szemén keresztül mesél McCammon. Igaz, ez a fiú imádja a klasszikus horrorfilmeket és író szeretne lenni. Ez a fiú szeretne segíteni az apján, és szeretne egy új bringát és menő lenni baseballban, és minél kevesebb tanulással megúszni az iskolát. Ez a fiú szó szerint szárnyaló fantáziával bír, és persze ő meg a barátai mindenütt idegeneket látnak, miután megnézték a városka mozijában azt a földönkívülis filmet, s meglehet, még egy kisvárosban is lehet idegen bárki, akit pedig mindennap látunk…

S miközben telnek a hetek és hónapok, jön és elmúlik a nyár és vele a csodás szabadság, annyi minden történhet egy fiú életében. A verekedős iskolatársak, az árvíz és a folyóban élő szörny, a voodooval és annál is varázsosabb szeretettel egyaránt élő színesbőrű lakosok, akik a város túlvégén élnek elszeparálva, a szeszfőző bűnözők, a kisvárosi titkok és a helység urának bolond fia, a vándorló vurstli, a másik nemre való első rácsodálkozás, és így tovább. Cory világa tele van csodákkal és tragédiákkal, örömmel és bánattal és mindenfélével. Olyan, mint a miénk, csak ő jobban odafigyel rá, talán mert gyerek, talán mert író akar lenni. És akármilyen hosszan meséljen is róla McCammon, egy pillanatig nem untam.

Pedig a regény lényegét a könyvben is felemlegetett Ray Bradbury (vagy utóbb David Almond) sokkal rövidebben és esszenciálisabban is elmesélte már. Meglehet, ők nem írtak hozzá iszonyú izgalmas thriller szálat, vagy épp nem egyetlen nagy regénybe írták bele, amit el akartak mesélni a gyerekkorról. Ám nem találni erről olyan sok hasonlóan jó könyvet, hogy ne lenne helye az Egy fiú életének.

Az utószóban ezt írja McCammon: „Néhány éve írt nekem egy nő, hogy elmondja, hogy idős édesapja meghalt, és hogy azt kérte, hogy a kedvenc könyvének egy példányát is temessék mellé. Újra meg újra elolvasta, írta a nő. Olyan sokszor, hogy már nem is könyv volt, hanem egy állandó társ.”

Ez a könyv volt az, és megértem. Annyi csoda van benne, annyi apró részlet, emlékezetes szereplő, valós, megélt bölcsesség, hogy életre szóló élményt ad az olvasónak.