Főkép

Örülök annak, hogy egyre több világzenei rendezvény van a fővárosban, mert így a Szigetlakókon kívül (akik idén Kries, Hartyga, Canzoniere Grecanico Salentino és BaBa Zula mellett számos érdekes izgalmas fellépőt láthatnak) másoknak is lehetősége lesz koncentrált adag világzenéhez jutni – élőben. Az egyik ilyen lehetőség 2010 óta a Budapest Folk Fest, amelynek rendezői nemcsak koncerteket kínálnak, hanem hétvégéken az egész családra gondolnak, programjaikon gyerekek és felnőtt egyaránt megtalálja a számítását.

 

Korlátozott szabadidő birtokában általában csak azokra a koncertekre jutok el, amelyeket előzetesen kihagyhatatlannak ítélek, a többire sajnos fájó szívvel ugyan, de nemet kell mondanom. Idén a Csángálló és a VOŁOSI (PL) & Lajkó Félix marad ki, mivel tavaly már láttam őket, és ezért inkább a kurd Çiğdem Aslanra, valamint a tagcserén átesett Góbéra esett a választásom.

 

Elhúzódó munka miatt az első fellépő műsorának nagyjából a felére értem a Várkert Bazár hangulatos Öntőház Udvarába, ahol már javában ropták a Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes tagjai. Összeszokott társaságnak tűntek, akik látványos, mozgalmas és nem utolsó sorban változatos koreográfiát adtak elő, amivel nyugodtan mehetnének külföldre országot népszerűsíteni. Koncert után arról beszélgettünk, hogy ilyen, amikor a fiatalok, virtusból, kivagyiságból, puszta szórakozásból népzenére táncolnak. De vajon annak idején, legalább ötven évvel korábban, ez a virtuozitás mennyire volt jellemző a falusi táncos mulatságokra? Eltérő véleményeket hangoztattunk: az egyik fél szerint mivel a paraszti közösségekben nem tudott mindenki ilyen szinten táncolni, illetve az idősebb korosztályok számára is ez jelentette a szórakozási lehetőséget, inkább a nyugisabb csárdások lehettek a jellemzőek. Mások pont az ellenkezőjét hangoztatták, miszerint pont ilyen mozgalmasak voltak a falusi esküvők, és a tánctudás meghatározó tényezőnek számított a helyi hierarchiában.

 

 

Mielőtt megválthattuk volna a világot, elkezdődött az általam nagyon várt második koncert. Çiğdem Aslan három évvel korábbi látogatásáról (erről bővebben itt) lemaradtam, ellenben a 2016-os lemezét, A Thousand Cranes (Ezer daru) címűt sokat hallgattam, így tudtam, ez mindenképpen egy családias hangulatú, üldögélős zenehallgatás lesz. Igazából arra voltam kíváncsi, mire képes élőben, a stúdió meghittsége, és kevesebb muzsikus társaságában. Az előjelek nem voltak túl szerencsések, mert az egész délután céltalanul kószáló sötét felhők nagyjából ekkorra döntötték el, hogy márpedig ők pont felettünk adnak egymásnak randit. Ennek eredménye némi villámlás, felerősödő szél, és gyors besötétedés lett – a zenészek meg is jegyezték, hogy ez olyan, mintha Londonban lennének.

 

Azt nem tudom, hogy a zenének vagy másnak köszönhető, de az elemek kegyesek voltak az énekesnőhöz, egészen az utolsó számig vártak, és csak akkor kezdték el terhüket hullajtani a fejünkre. Az általam kívánatosnak tartottnál kevesebben voltunk kíváncsiak Aslan produkciójára, amit sajnálhatnak a távolmaradók, mert ez a bájos hölgy igazi tehetség. Bátran merít az évszázadok alatt egymás szomszédságába sodródott, egymással hol békében, hol háborúban élő népek hagyományos zenéjéből, hogy némi személyre formálás után elénekelje azokat a számokat, melyeket magához közelállónak érez.

 

Fantasztikus hangja van, és erről igazából semmi sem terelte el a figyelmet, visszafogott színpadi mozgás, valamint minimális kommunikáció a közönséggel egészítette ki az egymás után sorjázó dalokat. Török, kurd és persze görög, no meg az elmaradhatatlan rembétiko (rebetiko) hangzott el, bizonyságul Aslan sokoldalúságára, hiszen nem csupán a népeket, a nyelveket idézte meg, hanem a különféle énektechnikákat is.

 

 

Ezúttal csupán hárman kísérték (Nikos Baimpas – kanun, Michalis Kouloumis – hegedű, Colin Somervell – bőgő), de cseppet sem volt hiányérzetem, sem a zongora, sem az ütőhangszerek nem hiányoztak, sőt, ha rajtam múlik, akkor a bőgőt picit hátrébb kevertem volna. Akárcsak a lemezen, itt is játszottak egy instrumentális számot, ami alatt rá kellett jöjjek, ez a zene mennyire szellős, mennyire tágas. Simán elfértek benne az egyéni improvizációk, a hegedű és a kanun felváltva töltötte be a vezér szerepét. Persze legjobban Aslan előadásmódja tetszett, hogy nem a testbeszédével, hanem a hangjával reprodukálja az adott számhoz illő hangulatot, érzéseket – s nem utolsó sorban szemlátomást élvezte a zenét, a többiek muzsikáját.

 

Rövid szünet után az égből hulló csapadék mennyisége állandósult, ez viszont cseppet sem vette el a kedvét a kemény magnak, akik hozzám hasonlóan úgy gondolták, némi nedvesség miatt kár lenne kihagyni a Góbé műsorát. Náluk főként arra voltam kíváncsi, mi változik a tagcsere után (Kiss-Balbinat Ádám helyére Rigó Márton érkezett). Eddig ugyebár két frontemberrel szórakoztatták a nagyérdeműt, most pedig átálltak egyre. Ez első látásra gyökeres átalakulást jelent, és akkor még nem szóltam arról, hogy az Ádám által énekelt részeket is újra kellett gondolni – ezt a helyzetet még nem sikerült teljesen feldolgoznom, időnként ösztönösen Csasznyi Imre mellé néztem, persze hiába. Ezért azt kell mondjam, hogy ez a Góbé koncert számomra más hangulattal bírt, mint a tavaly látottak. Nem azt mondom, hogy jobb vagy rosszabb volt – egyszerűen más, nagyon szokatlan. Lehet nincs igazam, de főleg a koncert első felében úgy éreztem, az együttes még nem találta meg teljesen az új formációhoz illő optimális játékát, vagy a színpad volt túl nagy, esetleg a csapadék sok – vagy fogalmam sincs miért, de gyakran az jutott eszembe, hogy formálódó előadást látok magam előtt. Ez részben talán az új számoknak köszönhető („Mohács”, „Mayer”), amiket még nem ismertem, szóval lehet, csupán túl sok újdonság ért egyszerre. Térjünk vissza erre a kérdésre fél év múlva, amikor már a Zeng albumot alaposan megismertem. Egyébként sem fontos mit gondolok, mert a közönségnek szemlátomást tetszett a koncert, szóval nincs semmi gond (jómagam is berekedtem némileg az önfeledt dalolás következtében).

 

Az olyan klasszikusok, mint „Bartók Béla”, „Kodályos”, „Bánat” taroltak, és nagyon tetszett Porteleki László részvételével, az ő tiszteletére eljátszott magyarpalatkai „echte” népzenét tartalmazó betét, amibe Fekete Antal (Puma) is besegített a három Góbéson kívül. Ez egyszerűen zseniális – és úgy vélem megismételhetetlen – pillanat volt, már csak azért is, mert generációk játszottak együtt.

 

A Góbé még mindig megtestesíti a fiatalságot, a hagyománytiszteletet, azt a lazaságot, ahogyan igyekeznek saját képükre formálni a népdalokat, a világot, értelmezni a világot – ami egyébként minden generáció számára kihívást jelent. Eddig a vérükben volt, hogy miként kell népzenéből átmenni tetszés szerinti stílusba – többek között ezért is vagyok kíváncsi az új lemezre, mit őriztek meg ebből, vagy esetleg visszamentek a gyökereikhez, a népzenéhez.

 

Ez fért bele ebbe a csütörtöki napba, panaszra nincs okom, mert egyedi és minőségi produkciókat láttam. Jövőre jövök újra.