Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Csángálló: Fel az úton (CD)

 

2017. október 5., Szimpla – ekkor lépett fel az idei Budapest Ritmo nulladik napján a Csángálló – utolsóként. Az akkor már igencsak emelkedett hangulatot pár taktus után sikerült megfejelniük, térdig jártunk az energiában, derékig a tehetségben, és a fejünk búbjáig ellepett bennünket a nagybetűs ZENE. Igazi örömkoncert volt, ahol a muzsikusok és a közönség nem csak jól érezte magát, de – legalábbis számomra – megszűnt a világ, csak az itt és most létezett.

 

Mindezek után kíváncsi voltam, mennyire tudják ezt a varázslatot, az évek alatt tökélyre fejlesztett élő fellépések erejét átmenteni a stúdióba, a lemezre. Természetesen nem sikerült teljesen, azonban még így is valami fantasztikus amit ez az öt ember (valamint a közreműködők) művel. Elég csak a „Elindultak a cigányok a bálba...” című számot meghallgatni, azok a tempóváltások, ahogy behozzák a Balkánt, aztán Bősze Tamás jellegzetes orgánuma – legalább annyira meggyőztek, mint a Szimplában. Ekkor éreztem úgy, hogy teljesen felesleges keresni a dalok eredetét, bőven elegendő élvezni ezt sokszínű népzenét/világzenét, a ritmusokat, az improvizációkat. Ismét arra jutottam, hogy ami a finneknek Karélia, az a magyaroknak Erdély, illetve a csángók zenéje – olyan forrás, amelyhez nyugodtan bárki hozzányúlhat, amiből meríthet, ha eredeti, tiszta népzenére van szüksége. A Csángállót alkotó zenészek aztán ebből az alapból megalkotnak valami újat, csak rájuk jellemzőt.

 

A kilenc szerzemény között többségben vannak az instrumentális darabok, és ez érthető, hiszen olyan hangszeres tudással, illetve repertoárral rendelkezik ez az öt muzsikus, amely legjobban ebben a formában érvényesül. Ezek közül a legváratlanabbnak a „Hora Swing”, illetve a „Goa” című szerzeményeket érzem, itt csángálltak (kószáltak) el legmesszebbre a népzenétől. Legjobban azonban az énekkel megtámogatott nótákat élveztem, a BaHorKa három hölgye (Balogh Melinda, Kaszai Lili, Horváth Sári) még magasabb szintre emeli a zenét, és nem lehet elégszer megcsodálni, meghallgatni Bősze Tamás énekét (Mennek a magyarok kaszálni).

 

Aki kíváncsi az együttesre, az 2018. januárjában megnézheti őket a MüPa csoportos koncertjén (ahol a Zoord is fellép). Szerintem érdemes, mert a Csángálló olyan világzenét játszik, amelynek magyar gyökerei vannak, és akadálymentesen magába olvasztja a környező országok muzsikáját. Mindezen felül tehetségesek, és képesek átadni mindazt az energiát, szenvedélyt, ami bennük és zenéjükben megvan. Azt hiszem, a jövőben őket is rendszeresen meg kell néznem élőben.

 

Kinek ajánlom: a magyar világzene, illetve a hazai és a balkán dallamok kedvelőinek.

2017-ban megjelent album (Fonó)

Az együttes faceboook oldala: https://www.facebook.com/csangallo/

 

 

 

Baraka Moon: Wind Horse (CD)

 

Az még messze nem elég, ha távoli tájakról származó hangszereket rakunk egymás mellé és egyszerre megszólaltatjuk azokat. Ettől még nem garantált, hogy világzenét kapunk, miként arra sincs garancia, hogy egyáltalán élvezhető muzsika lesz az eredmény. Erre sajnos még akkor is van esély, ha egyébként tehetséges zenészek gyűlnek össze a stúdióban. A megfelelő recept szerintem a következő: kezdésnek kell egy életképes alapötlet, amit aztán értő muzsikusok megvalósítanak, és végül a hallgatóság is kimondja rá az áment. A végeredmény legyen izgalmas, újszerű, vagy ha nem, azért valamiben emelkedjen a többiek fölé, amitől emlékezetessé válik. Ilyesmit érzek az amerikai Baraka Moon formáció idei, Wind Horse című lemeze kapcsán, eredeti ötlet, négy tehetséges zenész által életre keltve.

 

Miről is van szó? – kérdezheti bárki jogosan. Nos, egy alapvetően indiai hangszert, a harmóniumot összepárosították az ausztrál didgeridooval, kíséretként dob és gitár szolgál. A zene alapja legalább ennyire sokszínű, indiai raga, afrikai ritmusok, ausztrál őslakos népzene, szúfi dalok – elsőre ez inkább katyvasznak tűnik, mintsem kerek egésznek, de a lemezen minden a helyére kerül, nem egyszerre próbálnak mindent felhasználni, hanem mindig csak az éppen szükséges alkotóelemet, amitől egy folyton változó muzsikát kapunk.

 

Kedvenceim közé tartozik az „Allah Hoo”, fantasztikus húzása miatt, no meg amit Stephen Kent ebben a számban művel a didgeridoon, az közel hihetetlen, mindezeken felül a hipnotikusan hullámzó dallam Indiába repít. Ezt követi a „Sabir”, a maga lüktető reggae muzsikájával – a felsorolt hangszerek mindezt úgy játsszák el, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga, pedig nyilvánvalóan nem az. Ezt követi a „Mankuntu”, amiben érdekesen keveredik egymással a gitár afrikai dallama és Sukhawat Ali Khan indiai éneke.

 

Elsőre talán hosszúnak tűnnek a számok, de mivel úgy közeledtem az albumhoz, hogy a meditatív hangulat szervesen hozzátartozik az eredeti elképzeléshez, szerintem nincs ezzel semmi baj, egyszerűen idő kell az elképzelt hatás eléréséhez. Teljesen tudatosnak tartom ezt a sokszínűséget, ezt az egyszerre meditatív és táncra késztető muzsikát.

 

Kinek ajánlom: az újdonságokra kíváncsiaknak kötelező, akárcsak a táncolni vágyóknak.

2017-ben megjelent album (Baraka Moon Music)

A projekt weboldala: http://www.barakamoon.com

 

 

 

 

Bashka: Fihi ma Fihi (CD)

 

A cím szerintem egyértelmű utalás a XIII. században élt Dzsalál ad-Dín Rúmí perzsa származású szúfi filozófus és költő művére, amelyben beszélgetések és előadások szövege olvasható. Rúmi élete nagyobbik részét az anatóliai Konya városában töltötte, az akkori Szeldzsuk Szultánságban, és úgy sejtem ennek köszönhető, hogy az együttes zenéje részben a török hagyományokhoz, hangszerekhez kötődik.

 

Azért azt a feladatot nem vállalnám el, hogy megpróbáljam egyértelműen kategorizálni ezt a muzsikát. A nehézségek ott kezdődnek, amikor a közreműködők által használt hangszereket próbálom összeszámolni, ugyanis gitártól a dabrukáig van itt minden, egy most induló hangszerbolt simán berendezhető lenne velük. Az sem jelent könnyebbséget, hogy a felvételek során több mint harminc muzsikus fordult meg három földrész hat stúdiójában. Ezen tények ismeretében két választási lehetőség marad: a projektvezető ötletgazdának vagy határozott elképzelése volt arról, milyen zenét akar végül hallani, vagy csak jódolgában már nem tudta mire verje el a rendelkezésére álló összeget.

 

Az album többszöri meghallgatása után az első lehetőségre szavazok, és csak ámulok, hogy dacára a nagy létszámnak, a különféle, első hallásra egymáshoz nem illeszkedő instrumentumok (például szaxofon és úd), nem káosz lett az eredmény, hanem érdekes, különféle stílusokat egymásba ötvöző zene. Elég csak meghallgatni a „L’alibi” című számot, ahol a nyugati reppelés gitárral, effektekkel, töredezett ritmusokkal keveredik, míg az oud hozza a török dallamot. A megszokottnál hosszabb szerzemények – ami esetünkben legalább öt percet jelent – nem csak arra hagynak teret, hogy a muzsikusok alaposan megmártózzanak az adott témában, hanem kellő idő marad a helyenként himnikusan hömpölygő dallamok érvényesülésére. Ebből a szempontból talán az album utolsó pár száma a legjobb, ezekben jazz is felfedezhető némi kísérletezés mellett. A legnagyobb meglepetést azonban az a felfedezés okozta, hogy minden furcsasága és szokatlansága ellenére ez a zene táncra késztet.

 

Tetszett a Fihi ma Fihi, azok a hullámzó keleti dallamok, a különféle hangszerek produkálta hangzás, az ízléssel adagolt ének, egyáltalán kelet és nyugat összetársítása – csupa olyan momentum, amiért időről-időre érdemes újra meghallgatni ezt az albumot.

 

Kinek ajánlom: érdekes ötvözete a török és pár nyugati muzsikának, amelyben akusztikus hangszerek társulnak az elektronikával.

A 2017-ben megjelent album (Szerzői).

Az együttes weboldala: www.baska.com.au