Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Vołosi: Nomadism (CD)

 

Két hete írtam a Subsonic Trio kapcsán arról, hogy milyen váratlan találkozások vannak a világzenében. A mostani cikk első együttese, ha lehet, még furább történettel bír, amely Lengyelországba visz bennünket. Krzysztof Lasoń hegedűművész megnősült, és az esküvőjére meghívott három muzsikust a Kárpátokból, hogy zenéljenek a násznépnek. Annyira megtetszett neki és testvérének Stanislaw Lasońnak amit hallottak, hogy azonmód közös projekt létrehozásán törték a fejüket. Ebből a találkozásból és együttgondolkodásból jött létre a Vołosi együttes 2010-ben, és azóta kis túlzással bejárták a nagyvilágot, elnyerve a kritikusok és a nézők tetszését.

 

A Vołosi zenéje gyakorlatilag beskatulyázhatatlan, ezzel magam sem boldogultam, ilyet még nem hallottam korábban. Alapja egyértelműen a népzene, de felesleges bármelyik kortárs folkmuzsikával összehasonlítani, ugyanis esetükben annál jóval többről, másról van szó. A kulcsszó szerintem az improvizáció, valamint a hangszerek maradéktalan érvényesülése érdekében mellőzik az éneket – majd miután magukra maradtak, nekilátnak örömzenélni, maximális egymásra figyelés mellett.

 

Az előző lemeztől minden kritikus eldobta magát – ezt sem megerősíteni, se megcáfolni nem tudom, mivel azt még nem hallottam, viszont a 2015-ös korongot igen, és ez felettébb tetszik. Egyáltalán nem hiányzik róla az ének, mert cserébe energikus és kísérletező kompozíciókat kaptam. A borítószöveg azt mondja, hogy a nomádok szabad emberek, akiket nem kötnek határok, konvenciók, sztereotípiák – na pontosan ilyen ez a muzsika. Barbárságot (amit hajlamosak vagyunk a nomád népekhez kötni) viszont nem találtam benne, csak jó érzékkel megírt, összepróbált, jammelt szerzeményeket, amelyek tényleg a klasszikus zenétől a népdalokig terjedő skálából merítenek. Első olvasatra ez talán unalmasnak tűnik egy teljes albumon át, de nem így van, mert az öt zenész van annyira tehetséges, hogy tényleg teremtő fantáziával töltik meg a számokat.

 

Kedvenceim azon szerzemények közül kerülnek ki, melyek egyszerűen magával ragadják az embert. Ilyen például a „Baja”, aminél csak ámulok és bámulok, hogy ezt mégis miként csinálják, honnan ez a lendület, ez a tempó, ez az életöröm. Vagy a lemezzáró „Galop”, amely ugyan messze áll a himnikusságtól, de valami hasonlóval mégiscsak bír, ha más nem, akkor a zene, a nagybetűs MUZSIKA ünnepe, ami ott van benne, ott van bennünk, csak mindig hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla. A Vołosi segít nekünk az újrafelfedezésben, és abban, hogy merjünk szabadok lenni.


Kinek ajánlom: különleges és egyedi muzsika lengyelföldről, amelyben a népi gyökerek és a klasszikus felfogás újító módon keveredik. Éppen ezért minden világzene kedvelőnek ajánlott.

2015-ban megjelent album (Unzipped Fly Record).

Az együttes webbook oldala: http://volosiband.com/

 

 

 

Maltese Rock: Down Town Parade (CD)

 

Az együttessel kapcsolatos cikkek azzal kezdik, hogy ők nem máltaiak és nem rockot játszanak, hanem Okinawán (Japán) kezdtek el zenélni, és a muzsikájuk olyan keverék, amelyben jól elfér egymás mellett a helyi népzene (Okinawa minyo), a punk, a blues és még ki tudja, mi minden. A tavaly megjelent harmadik albumuk jól példázza az őket jellemző változatosságot.

 

Ha valaki egyfajta alternatív zenekarra gondol, az nem jár messze az igazságtól, hiszen náluk kéz a kézben jár az elektromos gitár, a nagybőgő, a szaxofon vagy a mongol lófejes hegedű. Másik védjegyük pedig az énekes, Morito hangja, ami többek szerint nagyon hasonlít Tom Waits orgánumára, bár szerintem az újhullámos Ian Dury sem rossz tájékozódási pont (ez utóbbi slágere volt a „Sex & Drugs & Rock & Roll”).

 

A lemez változatosságára ékes példa a kezdő „Dynamite Peace”, amely kis túlzással laza újhullámmal indít, majd átvált gyermekkórusszerű betétre, amihez csatlakozik a zenekar, hogy indulószerű meneteléssel haladjon tovább, aztán következik némi esztrádos taktus – és vissza az elejére, de nem írunk le még egy kört, hanem csak azt ismétlik meg, amelyik tetszik a zenészeknek, és közben persze Morito is mondja a magáét. És ez csak a felvezetés, a java ezután következik, mondjuk a második, „Ishin Denshin” tétellel. Rockos, punkosan egyszerű alappal indítunk, amit lazítanak a ska-szerű fúvósok, és az egymással feleselő énekes-női vokál. Tetszett még a „Monkey Restaurant” című szerzemény, a gyorsuló-lassuló tempójával, a szokottnál nagyobb teret kapó szaxofonokkal, valamint a „Rendezveus”, amibe sikerült olasz dallamokat is belecsempészniük (és még sok más egyebet). Ha már ilyen hosszúra sikeredett a felsorolás, akkor zárásként a „Ai no Uta” sem maradhat ki, mint az egyetlen, női énekre komponált, és gyakorlatilag akusztikus gitárral végigvezetett szám – ilyet is tudnak.

 

Mivel megfelelő minőségű hivatalos videót nem találtam, ezért csak egy soundcloud linket illesztek be ízelítőként.

 

Kinek ajánlom: okinawai világzene, punkos, folkos, alternatív, ésatöbbi. Egzotikusan idegenszerű és jó.

2015-ben megjelent album (Music from Okinawa).

A kiadó weboldala: https://www.facebook.com/malteserock6969

 

 

 

 

Korál-sziget: Electric (CD)

 

Luther Márton annak idején többek között azt is fontosnak tartotta, hogy a hívek aktívan részt vegyenek az istentiszteleteken. Ennek érdekében írt egy csomó korált, amelyekben a vallásos szövegeket világi dallamokkal párosította, és miként az a novemberi kiadós sajtótájékoztatón elhangzott, lényegében kora populáris zenéjét vitte be a templomba. Gyakorlatilag ugyanezt csinálja a Korál-sziget együttes, amikor zsoltárokat zenésítenek meg. Az együttesnek egyébként semmi köze nincs Balázs Fecó Koráljához, sokkal inkább az evangélikus korálokhoz, melyek megzenésítésére alakultak 2008-ban. Rendszeresen koncerteznek, és az Electricmár a második lemezük.

 

Az öttagú formáció korunk könnyűzenéi közül a rockzenét választotta, és ehhez az alaphoz társították a kiválasztott tíz zsoltárt. Bár a szöveg érzésem szerint esetükben fontosabb a zenénél, a muzsika önmagában is megállná a helyét – kíváncsi vagyok, mit szólnak, szólnának hozzá a nem vallásos indíttatású fiatalok.

 

A lemez egységes színvonala miatt most nem emelnék ki egyetlen szerzeményt sem, hiszen hangulatát tekintve kellőképpen változatos dalcsokorról beszélhetünk, van köztük gyorsabb és balladisztikusabb egyaránt. Nekem leginkább az tetszett, ahogyan a hegedű (Derecskei András) beszáll a közös zenélésbe, hol kísérőként, hol szólistaként, egyértelműen a hagyományos rock keretein túlra helyezve az Electric számait.

 

Kinek ajánlom: rockos alapokra énekelt zsoltárok, főként rockkedvelőknek ajánlott.

A 2016-os album (Gryllus).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/Koralsziget