Főkép

„A szél olyan erősen fújt, hogy az asszony úgy érezte, egyszerre két világ húzza-vonja magához, mintha nem akarná elereszteni őt az álom. Aztán a két világ közötti hatás lassan elmosódott, majd eltűnt. A vihar körbenyargalta a házat, fütyülve leszaladt a kémény nyílásán, és odakinn megtépázta a fákat. De a tenger még zajosabb volt. A hullámok a sziklás partot mardosták, megtörtek a meredek szirteken. A mellkasában érezte a robajlást, ott lüktetett a csontjaiban és a lába alatt a földben.”

 

Szeretem az ilyen erőteljes és hatásos felütéseket, amikor már az első bekezdésnél tudni, de legalábbis érezni lehet, hogy jól döntöttünk, amikor egy könyvet a kezünkbe vettünk. Aztán amikor sorról sorra, oldalról oldalra, lapról lapra, fejezetről fejezetre azon kapjuk magunkat, hogy nem tudjuk letenni a könyvet, már teljes bizonyossággal állathatjuk, hogy elvesztünk, mert beszippantott bennünket a történet. A történet, ami több szálon fut, ami egyszerűnek tűnik, mégis meglehetősen összetett, amiben rég eltemetett emlékek és sötét titkok lappanganak, amiben minden egyes momentum azt szolgálja, hogy a végén összeálljon a teljes kép, mi pedig boldogan és elégedetten dőlhessünk hátra, mert megkaptuk, amit akartunk. És ami igazán fura, hogy a regény nem a cselekményével, hanem a hangulatával varázsol el, pedig a történet sem éppen unalmas, sőt, de valahogy mégis az marad meg az emberben, amit olvasás közben érez. Olykor inkább félelmetes és sötét, máskor érzelmekkel teli és vidám, de mindvégig a hatása alatt maradunk, és a szereplőkkel együtt éljük át mindazt, ami a múltban történt, vagy épp a jelenben történik. Van, amikor biztosak vagyunk valamiben, aztán hirtelen elbizonytalanodunk, azt hisszük, hogy már mindent értünk, aztán megtudunk valamit, amire még csak álmunkban sem gondoltunk, és fordul egyet velünk a világ. Én legalábbis így voltam.

 

Nyugtalanabb vagy éppen türelmetlenebb időszakomban valószínűleg unalmasnak találtam volna egyes részeket, hiszen minden szereplőt és helyszínt csak lassan ismerünk meg, Katherine Webb ugyanis nem kapkodja el, nem hagyja magát sürgetni, akkor és úgy mond el valamit, ahogy és amikor akar, ezzel pedig szépen lassan építi fel és bontja ki a mondandóját. És mégis képes olyan fesztültséget generálni az emberben, hogy a szerencsétlen olvasó ne akarja és ne is tudja letenni a könyvet, mindig kíváncsi legyen arra, mi van a következő oldalon, aztán a következőn és a következőn, míg végül arra eszmél, hogy órák teltek el anélkül, hogy akár csak felnézett volna a könyvből. Helyette ott kóborolt a dorseti falucskában, a körülötte elterülő völgyekben és domboldalakon, hallgatta a tenger zúgását, és még a habokban is megmártózott, kockáztatva ezzel a saját testi épségét. Amikor pedig az emberek között járunk, eluralkodik rajtunk egy furcsa érzés, hogy ők igenis tudják a választ a kérdéseinkre, de eszük ágában sincs elmondani. Mintha valamiféle babonás félelem uralkodna el rajtuk, ha meglátnak minket, még a fejüket is elfordítják, de legjobb esetben is szúrós szemmel néznek minket. Pedig nem is mi vagyunk ott, hanem Zach, mégis minden olyan, mintha velük történne, a szerző simán elhiteti velünk, hogy akár még befolyásolhatjuk is az eseményeket.

 

Olyan, mintha a titokzatos öreg házba való belépéssel együtt egy egészen más világba jutnánk, ahol minden egyes ajtó mögött egy emlék várná, hogy felfedezzük, közben pedig az emberi érzelmek olyan mélységeit ismerjük meg, ahonnan néha kétségesnek tűnik, hogy vissza tudunk-e jönni, pláne sértetlenül. Olyan, mintha belenéznénk a mélységbe, és a mélység visszanézne ránk – ijesztő és egyben lenyűgöző. Ez volt az első tapasztalatom és élményem Katherine Webb munkásságával kapcsolatban, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó.