Kubb: Mother (CD)
Írta: Varga Bálint | 2006. 05. 11.
Mégiscsak érdemes néha belenézni a VH1 műsorába. Mert olyanokra lehet bukkanni, mint a Kubb. A „Wicked Soul” olyan remek nóta, hogy eldöntöttem: lesz, ami lesz, meghallgatom. Mert ez az egy nóta azt sugallja, hogy ez igazi, ez jó popzene. Persze nem az Európa Kiadó módjára, hanem inkább Nick Hornby értelmezésében.
A látszat ellenére ugyanis egyre kevesebb a jó popzene. Az olyan nóták, lemezek, amiket az ember szívesen hallgat. Nem fejhallgatóval a fején, nem elmélyülten, hanem kocsiban, konyhában, buszon, vonaton. Nóták, amiket ha meghall az ember, felderül egy kicsit az arca, és ad absurdum, még dúdolni is kezd.
Rögtön az elején szögezzük le. A Kubb nem definiálta újra a brit-popot, az angol gitározós-kiabálós muzsikát. Sőt még egyedit sem hozott. A hatások egyértelműen lemérhetők, felsorolhatók, katalogizálhatók. De ennek meg mi értelme lenne? Oly kevés az eredeti előadó, tőlük sem szabad ezt várni. Egyvalami tudnak játszani, azt remekül: popzenét. Jól megírt, jól meghangszerelt, jól eljátszott, fülbemászós dallamú, intelligens popzenét.
Persze a csapat egy ruppót sem érne az énekes Harry Callier nélkül. Pár angol kritikus szerint a banda csak azért van, hogy Callier hangja érvényesüljön. Lehet. Tök jó muzsikusok, akik remekül kísérik a valóban ijesztően sokrétű énekest. Callier ugyanis mindent tud énekelni. Balladát, gyors nótát, erotikusat, kajabálósat, magasban végződőset, alacsonyan kezdődőset, mindegy. Páratlan az ilyen énekes. Már csak ezért sem állja meg a helyét a párhuzam, amit a Kubb és a Coldplay között húztak. Mert a Kubb zenéje nemhogy izgalmasabb, hanem még az énekese is jobb.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a „Wicked Soul” kivételével nem igazán van a lemezen kimagasló nóta. Sebaj, legyen szó bármilyen stílusról – mert Callier a brit-pop elég tág műfaján belül több stílusba is belekóstol – az énekes mindig hibátlan, hangja egyedi és jól képzett, a banda mögötte pontos, profi, a dalok pedig leginkább arról tesznek tanúbizonyságot, hogy ha egy kicsivel jobban odafigyelnek a következő lemez nótáira, akkor hamarosan nagy sztárok lesznek.
De addig is a Kubb számomra az év eddigi egyik legkellemesebb meglepetése. Hol a Beatlest idézik, hol a Radioheadet, hol a Starsailort, hol meg James Bluntot. Úgy, hogy még véletlenül sem lehet összekeverni a találomra kiragadott bandákkal, előadókkal.
Egyetlen komoly kritikai megjegyzésem van csupán. Az album címe: Mother. A lemezen egy darab ilyen című nóta sem szerepel. Ugyanis az első kislemezen jelent meg, és előttem valami teljesen érthetetlen oknál fogva nem került rá a CD-re. Csak a pontosság kedvéért. John Lennon „Mother” című daláról van szó, amely számomra az ő dalszerzői pályájának egyik csúcsa.
Na most, ha a Kubb ócskán adta volna elő a nótát, azt mondom, oké. De Callier olyan átéléssel, visszafogottan és őszintén énekli ezt az egyszerűségében is megrázó dalt, hogy alig hittem a fülemnek. Volt szerencsém a „Mother”-t több tucat változatban is meghallgatni, de eddig – és emellett ki is állok – ez a legjobb. Pont. Lennon eredeti verziója után Callier következik. Én már csak emiatt is oda fogok figyelni a következő albumra. Mert az az énekes, aki a „Mother”-t így el tudja énekelni, tud valamit.
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Remain
2. I Don’t Mind
3. Somebody Else
4. Wicked Soul
5. Grow
6. If I Can’t Have You
7. Alcatraz
8. Without You
9. Chemical
10. Sun
11. Bitch
12. Burn Again
Kapcsolódó írások: