Főkép

„Vissza a tébolyba”. Miféle popalbum lehet az, aminek ez a címe? Jó. Nagyon jó. Kiváló.

Van ugyanis ez a James Blunt, aki az angol hadsereg kötelékében lehúzott négy évet, ebből hat hónapot békefenntartóként Koszovóban. És amikor leszerel, ír egy albumnyi dalt, és ki akarja adatni. A dalok veszteségről, fájdalomról, eltűnt szerelemről, szenvedésről szólnak.

Szenvedésről, aminek ő maga volt hónapokon keresztül szemtanúja Koszovóban, ahol az élet sose volt könnyű. Csak úgy tolulnak a kérdések fel bennem. Kit érdekel egy exkatona szenvelgése? Ki akar manapság szenvedésről, igazi, valódi szenvedésről (és nem arról, hogy elhagyott a csajom, nem találom a kocsikulcsom, szőr nőtt az orromban, a tévémen csak 149 csatorna van, meg ilyenek) hallani? Na de ha valaki mégis, akkor ki az producer, aki ebbe időt, pénzt és energiát feccöl?

Nos. Kezdjük a végén. A producer Linda Perry, aki egyszer régen a 4 Non Blondes nevű formáció énekes/gitárosaként visított megállás nélkül az MTV-n. Nem is rosszul. Közben rájött, hogy neki inkább a háttérmunka áll jól, és producer lett. Többek között Pinké és Christina Aguileráé. Nos, ő látott fantáziát Bluntban és a dalaiban, majd nekiállt, és csinált egy lemezt.

Amely nem csak engem érdekel. Hanem a sikerét látva szerencsére sok-sok millió zenehallgatót. Blunt nem egy nagy zenész, a nótái sem különösek, a hangja mondjuk nem szokványos, de ennyi. Akkor meg a mi fenétől ilyen átkozottul jó ez az album? Attól, hogy nem olyan, mint a többi. Valódi érzelmekről énekel, valódi fájdalomról, meg arról, hogy néha szenvedünk, és néha elvesztünk olyanokat, akiket szeretünk, hogy a szerelmünk elfolyhat, semmivé válhat, és ez ellen nincs mit tenni. Ilyenekről énekel ez az exkatona. Őszintén, hitelesen.

Ha ezeket összerakom, akkor Bluntra nagy szükségünk volt. Persze előtte is voltak ilyen típusú bánattrubadúrok, de azok olyan unalmasok voltak, hogy még én sem bírom meghallgatni őket, pedig én mindent meghallgatok. Blunt egyszerű dalai ennek ellenére megfognak, méghozzá valami zsigeri szinten. Melódiái és harmóniái sem komplikáltak, ennek ellenére nem tudom kiverni őket a fejemből. (A „Goodbye My Lover” most is itt visszhangzik bennem. És fog még egy jó ideig.)

Itt lép be a képbe a jó producer. Aki tudja, miből mennyi elég. A dalok hol lassabbak, hol gyorsabbak, de végig melankolikusak. Egy lemez, ami ilyen dalokból áll, nem lehet hosszú. Pontosan és tudatosan kell kitalálni a sorrendjüket. Okosan kell elrendezni őket, okosan kell feljátszani őket, és akkor megtörténhet a csoda. Az angol exkatona fájdalmasan szép és őszinte lemeze a Billboard listáján a 9. helyre kerül. Teljesen megérdemelten.
Mert attól, hogy popzene, még nem kell ostobának lennie. Jópofának, helyesnek, szexisnek meg még az isten tudja milyennek. Ehelyett lehet őszinte. Közvetlen. Szívbemarkoló.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. High
2. You`re Beautiful
3. Wisemen
4. Goodbye My Lover
5. Tears and Rain
6. Out of My Mind
7. So Long Jimmy
8. Billy
9. Cry
10. No Bravery

Diszkográfia:

Back to Bedlam (2004)
Chasing Time: The Bedlam Sessions (2006) DVD+CD
All the Lost Souls (2007)