FőképRégen láttam, hogy egy album ilyen háborút szítana kritikusok és hallgatók között. Az angol sajtó pár kivételtől eltekintve úgy lehúzta a The Feeling debütáló albumát, hogy öröm volt olvasni.
A kritikák alatt pedig ott sorakoztak a dühös rajongói hozzászólások, amik lényegében két véleményt hangoztattak: egy, a lemez kiváló, kettő, a kritikus menjen inkább kapálni. Ráadásul úgy, hogy nem egy ambiciózus zenekar ellentmondásos albuma volt a középpontban, hanem egy britpop-album.

Jó párszor meg kellett hallgatnom a lemezt, mire el tudtam dönteni, hogy melyik táborhoz húzok. A bandát valóban nagyon nehéz eltenni valahova. Hirtelenjében a legfrissebb trendbe tartoznak: vissza a hetvenes évekhez.
De míg a The Darkness a progresszív és glamour rock ötvözete, a Wolfmother meg a progresszív zene előtti tisztelgés, a The Feeling sokkal szélesebben merít.

A legelején egy dolgot le kell szögezni: a 12 dal egytől egyig jó. A srácok kiváló harmóniákat írtak, jók a verzék, okosak az átkötések, fülbemászóak a dallamok. A kritikusok éppen azt vetik a szemükre, hogy hiányzik a dalaikból az egyediség.
Szerintem egyfelől az a bajuk, hogy ezek egyszerű, de mégis nagyszerű dalok. A másik baj ennél egy kicsit összetettebb.

A The Feeling ugyanis meglehetősen pofátlanul „idéz” nagy elődöket. A teljesség igénye nélkül a bandák, akiktől kisebb-nagyobb mértékben merítenek: Supertramp, Queen, ELO, 10cc, The Kinks, Oasis. És persze a legnagyobbak: Lennon és McCartney.
A srácok a fentiek ellenére nem koppintanak, hanem baromi okosan ötvöznek. A Supertrampet több helyen juttatja eszünkbe a zongora, az ELO-t a kórus, a Kinkset a bohóckodás. Mindezt úgy, hogy az embernek egy ideig gondolkodnia kell, honnét is ismerős, amit hall. És mire azonosítani tudná, már jön is a következő nóta az újabb utalásokkal.

Nekem az égadta egy világon semmi bajom nincs ezzel. A popzene célja ritkán az örökkévalóság. Hanem a ma, a most, a pillanat. A The Feeling ezt jól csinálja. Könnyen követhető, de fejből nehezen kiverhető dalok, jó hangszerelés, kicsi gitártépés, a szövegekben kellő melankólia, szerelem és irónia.
Azt mondanám szívem szerint, hogy ez aztán korhatár nélkül fogyasztható.

A The Feeling ugyanis a nehéz elődök utalásait fellazította, így nincs meg a Supertrampre jellemző szinte tudományos szintű hangszerelés, a Kinksre jellemző maró irónia és heavy metalra való hajlam, az ELO-ra jellemző nagyívűség.
A ’70-es évek végén lett új trend az MOR, azaz Middle of the Road. (Nem véletlenül, volt egy ilyen nevű banda is, akikre csak a legelvetemültebbek emlékeznek.) Az út közepe. Nem gagyi pop és nem is művészi rock. A kettő között, hogy mindenkinek jó legyen.

A dühös kritikusok azon dühöngenek, hogy ami mindenkinek jó, az senkinek sem. Ugyan már! Ezt a lemezt a mai fiatalok a modern hangzás és a könnyed dalok miatt fogják szeretni, míg a szüleik leplezetlen nosztalgiából.
A fene sem tudja, mi lesz belőlük, de nem számít. Most jó hallgatni őket, mert nyár van, buli van, és még a Szigeten is ott lesznek. Biztos vagyok benne, hogy fergeteges hangulatú koncertet adnak.
Pogózni ugyan nem lehet rá (de gyanítom, sokaknak mégis menni fog), táncolni viszont igen, meg velük együtt énekelni is.

Az együttes tagjai:
Dan Gillespie Sells - ének és gitár
Richard Jones - basszusgitár
Kevin Jeremiah - gitár
Ciaran Jeremiah - billentyűsök
Paul Stewart - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. I Want You Now
2. Never Be Lonely
3. Fill My Little World
4. Kettle’s On
5. Sewn
6. Anyone
7. Strange
8. Love It When You Call
9. Rosé
10. Same Old Stuff
11. Helicopter
12. Blue Piccadilly

Kapcsolódó írások:Kubb: Mother
Orson: Bright Idea