Főkép

Csathó Kálmán (1881. október 13. – 1964. február 4.) neve hallatán többen kérdő tekintettel, tanácstalanul vonják meg a vállukat, pedig a maga korában ismert, mi több, elismert ember volt. Aki miután Budapesten elvégezte a Jogi Egyetemet, majd Berlinben színházi tanulmányokat folytatott, állami ösztöndíjjal hosszabb tanulmányútra Párizsba ment. Hazaérkezése után az akkori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a színházi ügyek referense lett. 1909-től a Nemzeti Színház rendezője, 1919–1924 valamint 1931–1935 között főrendezője volt.

1935-ben, amikor Hóman Bálint Németh Antalt nevezte ki a Nemzeti Színház igazgatójának, a többi „nagy öreggel” (Aczél Ilona, Bartók Gyula, Rózsahegyi Kálmán) együtt távoznia kellett. 1940–41-ben a Magyar Színház és az Andrássy Színház művészeti igazgatója volt. Ezután visszavonult, és kizárólag szépíróként tevékenykedett. Művei között dráma, színházi visszaemlékezés és lektűr egyaránt megtalálható. Pókháló című írásából 1931-ben Balázs Mária filmet is forgatott.

Csathó Kálmán 1945 előtt az úgynevezett konzervatív irodalom egyik legtermékenyebb képviselője volt. Hosszú hallgatás után, 1957-től jelentek meg újra könyvei. Mindezeken felül fontos szerepet játszott Fekete István íróvá válásában is.

És hogy mi köze van a vadászathoz? Mi sem egyszerűbb: a magyar színháztörténet számos nagy alakja, többek között a három Kálmán – Rózsahegyi, Csathó és Aszeghy – is vadászott, ők azonban amellett, hogy vadászként is nagy elismertségre tettek szert, a vadászirodalom és vadászhumor terén is maradandót alkottak. Legalábbis egyes vélemények szerint.

Én személy szerint úgy vagyok ezzel, hogy azon ritka alkalmakkor, amikor vadászatról akarok olvasni, sokkal inkább lapozom fel Kittenberger Kálmán, Molnár Gábor, Fekete István vagy éppenséggel Széchenyi Zsigmond könyveit, mint bárki másét. Teszem mindezt azért, mert ezekben egyértelműen a direkt vadászélményen, és nem a pillanatnyi hangulatok megragadásán van a hangsúly.

Vitathatatlan, hogy Csathó Kálmán jól bánik a szavakkal, mi több, egyértelműen érezhető, mennyire kedvére való az efféle adomázás, ám vadásznovelláit olvasva nem lehet figyelmen kívül hagyni azon állítását, mely szerint:
„Ezek az írások, amelyeket itt vadakról, vadászokról, szelíd állatokról meg vademberekről összehordtam, olyan valakinek a rendszertelen feljegyzései, aki ha vadászik, írónak érzi magát, ha ír, vadásznak. Komoly vadászok alighanem azt fogják rájuk mondani, hogy mire való az ilyen vadászatokat megírni? A nem vadászók azonban talán megértik belőlük, hogy íróember hogyan lelheti örömét ilyen vérengző szórakozásban.”