FőképValamit el kell veszítenünk ahhoz, hogy valami mást megtalálhassunk. Például nem tarthatjuk meg örökké anyánk osztatlan és kizárólagos figyelmét. Számtalan emberrel kell osztoznunk már ezen az úgynevezett apróságon is.
Ha nem vagyunk képesek ezt elfogadni, és együtt élni a veszteséggel, soha nem lesz belőlünk egészséges felnőtt ember. Megrekedünk egy szinten, ahonnan valószínűleg soha nem keveredünk ki. Pedig az életben annyi szép dolog van, amit látnunk kell, amit át kell élnünk.

Minden nap minden percében érnek bennünket veszteségek. Lehetnek ezek közvetlen, kézzel fogható veszteségek, de lehetnek olyan, a lelkünkben lezajló veszteségek is, amelyek – megfelelő korrigálás hiányában – egész későbbi személyiségünket meghatározhatják. Lehetnek komoly dolgok, de lehetnek egészen lényegtelen apróságok is.
Amikor átéljük azt a bizonyos veszteséget, a fájdalom olyan erős, hogy sokszor befolyásolja józan, objektív ítélőképességünket. Ha nem éppen lehetetlenné teszi azt. Ilyenkor időt kell adni magunknak a trauma feldolgozására, vagy külső segítséget kell kérnünk.

Ha ugyanis nem tudjuk feldolgozni a minket ért, általában elkerülhetetlenül szükséges veszteségeket, személyiségünk olyan maradandó károsodásokat szenvedhet (már ha kialakult egyáltalán), amelyek a környezetünk, vagy akár az egész társadalom számára veszélyesek lehetnek. Szakemberek szerint valahová ide vezethető vissza a pszichopaták és sorozatgyilkosok lelkének deformálódása.
Azért nem kell megijedni, nem feltétlenül lesz ön- és közveszélyes ember valakiből, aki nem képes feldolgozni a veszteségeket, amik élete, vagy életének bizonyos szakasza során érték. Csupán megvan az esély erre is.

Legtöbb esetben a dolgok a normális ütemben zajlanak, az emberek felismerik és belátják, hogy minden fejlődésnek ára van. Új dolog csak akkor építhető fel, ha a régit – legalább bizonyos mértékben – leromboljuk. Vagy hagyjuk, hogy rajtunk kívülálló okok megtegyék ezt helyettünk. Bár ha jobban belegondolok, ezek a veszteségek általában fájdalmasabbak.
Viszont ha tisztában vagyunk azzal, hogy mi miért történik, illetve, hogy mit hogyan kezeljünk a legfájdalommentesebben, nagyban megkönnyíthetjük saját, illetve a környezetünkben élők életét.
És Judith Viorst pszichoanalitikus könyve éppen ebben kíván segítséget nyújtani.

Nem mondja meg, mit tegyünk bizonyos helyzetekben, hiszen nem önsegítő könyv. Nem mondja, hogy mi is hódoljunk a pszichoanalitikushoz járás hihetetlen méretű divatjának, hogy a pszichoanalízis az egyedüli üdvözítő út a személyiségfejlődésben, csupán felhívja a figyelmet arra, hogy „a pszichoanalitikus szemléletmód nyújtja a legmélyebb bepillantást abba, hogy kik vagyunk és miért tesszük, amit teszünk.”

Ezen kívül arra ösztönöz, hogy a velünk történő dolgokat képesek legyünk több különböző nézőpontból szemlélni, hogy önmagunkba tekintsünk, és elgondolkodjunk a látottakon. Hogy az életünk során romba dőlt illúziók és szeretteink elvesztése az ára annak, hogy érett, örülni és alkotni képes, önálló személyiséggé váljunk. Ez pedig nem kevés…