FőképA Lélek kontroll sorozat szóban forgó kötete a címével ragadott meg: A vágy csendje. Olyan különleges hangzású, sejtelmes, titokzatos, izgalmas, bensőséges, már-már intim, és annyi elfojtott feszültség vibrál benne, hogy nem lehet elmenni mellette anélkül, hogy az ember ne vegye a kezébe, ne olvassa el a hátsó borító – valljuk be, sokszor szenzációhajhász – szövegét, sőt, ne lapozgasson bele.
Ha ez megtörtént, három eset lehetséges. Vagy teljesen hidegen hagyja a téma, és továbbáll, vagy legyint egyet, mondván, itt egy újabb „önsegítő”, semmire se jó könyv, vagy, mint ahogy az én esetemben is történt, magával ragadja a témában rejlő titokzatosság és feszültség.

Dalma Heyn olyan témát választott, amelyről az emberek, különösen a nők, nem szívesen beszélnek. Amit magukba zárnak, mert a társadalmi normák szerint bűn. Amit még a legjobb barátnőjüknek sem mondanak el, mert félnek, még ő sem értené meg őket. Amit legjobb esetben is csak olyanok értenek meg és fogadnak el, akik átélték.
Házasságtörés. Manapság ez szinte már természetesnek tűnik, mint társadalmi jelenség, hiszen a filmek is lépten-nyomon erről szólnak. Igen ám, csakhogy az esetek nagy többségében hirtelen felindulásból, esetleg a körülmények összejátszása miatt kerül rá sor.
És éppen ezért sokan nem is tekintik házasságtörésnek, hiszen semmi más nem történt, mint két ember engedett a hirtelen feltámadt nemi vágy erejének, és testnedveket cserélt. Érzelmek nélkül, pusztán a kielégülés céljából.
Csakhogy a könyvben leírt jelenség nem erről szól. Hanem arról az úgynevezett előre megfontolt szándékkal elkövetett házasságtörésről, ami azért következik be, mert az egyik félnek hiányzik valami a kapcsolatból, és hiába tesz lépéseket a helyzet megváltoztatására, nem történik semmi. Ezért aztán máshol kezdi keresni.

Miközben olvastam a könyvet, szinte oldalról oldalra fokozódott bennem a feszültség, ami minden egyes alkalommal már-már elemi erővel készült kitörni belőlem, amikor arról olvastam, hogy a férfiak házasságtörése természetes, elfogadható, és megbocsátható, míg ugyanez a nők esetében elfogadhatatlan és megbocsáthatatlan bűn.
Hiszen az általános vélekedés szerint a nők nem önmagukért, saját boldogságukért élnek, hanem hogy ők legyenek a TÖKÉLETES LÁNYOK, később a TÖKÉLETES FELESÉGEK, akik szinte észrevétlenül, saját igényeikről teljes mértékben lemondva biztosítsák a család működéséhez szükséges csendet, békét és nyugalmat.
Ez lehet, hogy valamikor igaz volt, de napjainkban ez teljességgel elfogadhatatlan. Hiszen nem élünk már a sötét középkorban. Hiszen nap mint nap arról beszélünk, hogy legyünk egymáshoz türelmesek, megértők. Vagy esetleg ez bizonyos esetekre nem vonatkozik?

Az egész helyzetben az a paradoxon, hogy valójában mi nők zárjuk magukat ketrecbe, amikor nem saját értékrendünk szerint szeretnénk önmagunk lenni, hanem minden egyes nap minden egyes percében valaki más igényeinek szeretnénk megfelelni. Mert azt hisszük, ha így teszünk, jobban fognak szeretni minket. Hogy akkor minden szép és jó lesz.
Aztán amikor évek múlva rádöbbenünk, mit tettünk, sokszor már késő változtatni. De ha nem is késő, egészen biztosan fájdalmas. És ezt a fájdalmat sokan nem merik felvállalni. Lehet, hogy nem is mindenkinek jó.
A téma mindenesetre érdekes, a könyv izgalmas és olvasmányos. Szerintem mindenki, még a legboldogabb és legkiegyensúlyozottabb ember is talál benne olyan dolgokat, amiket fel tud használni a saját kis életében. Hiszen a jót könnyebb jobbá tenni, mint megjavítani azt, ami már elromlott.
Legvégső esetben pedig jókat lehet vitatkozni, beszélgetni az olvasottak alapján. Vitatkozni – nem veszekedni. Beszélgetni – nem beszélni. Megbeszélni – nem csak beszélni róla.