Beleolvasó - Brigitte Riebe: A három grácia

Fülszöveg:

Egy titokzatos, fémmaszkos férfi különleges kéréssel fordul a híres wittenbergi festőhöz, Lucas Cranchhoz: egy képet szeretne, amely a három gráciát ábrázolja - meztelenül. A kérés meglehetősen szokatlan, különös tekintettel arra, hogy a megbízó azt is meghatározza, kik legyenek a modellek.

 

Cranach mester az egyik legényét, a prágai Jan Semant bízza meg azzal, hogy elnyerje az asszonyok beleegyezését, és le is fesse őket. Ám alig fejezi be Jan az első grácia portréját, amikor a modellt holtan találják a folyóparton. Amikor aztán a második modell is eltűnik, felbolydul a város, és kezdetét veszi a hajsza a gyilkos után, amelynek során nemcsak Jan élete, de bimbózó szerelme is veszélybe kerül.

 

Brigitte Riebe (A boszorkány és a herceg) izgalmas történelmi regénye felvonultatja a reformáció korabeli Wittenberg híres figuráit: Martin Luthert és a feleségét, Katharina von Bora asszonyt, a későbbi választófejedelmet, I. János Frigyest és a feleségét, Klevei Szibillát, Melanchtont és Luchas Cranachot, miközben érdekes portrét fest a városról és a korabeli életről is.

 

 

Részlet a regényből:

Első fejezet

 

Ne félj! Ezek a szavak ismétlődtek a lány fejében végtelen litániaként – egy vékonyka szalmaszál, amelybe kétségbeesetten belekapaszkodott, az egyetlen menedék a bizonytalanság tengerében.

Csak ne félj!

Bininek is mindig ezt hajtogatta, aki elfehéredett szájjal sántikált mellette, bár bátran azt állította, akár napokig is képes lenne még menetelni.

Lipcséből menekültek el, fejvesztve ugyan, de reménytől fűtve: minden jobb lesz Wittenbergben, jobbnak kell lennie, de most…

– Semmit sem utálok jobban, mint a szemtelen, enyves kezű csőcseléket. Főleg ha szőke és szoknyát hord.

A Susanna csuklóját markoló ujjak erősek voltak, tele festékfoltokkal. A férfi hideg pillantást vetett rá.

A lány érezte, hogy elvörösödik. Bár eddig átfagyva egy tűzhely melegét kereste, most az egész teste izzott. A tavernát megülő áporodott sör- és zsírszagtól émelyegni kezdett az üres gyomra.

Egyszerre nagyon rosszul érezte magát.

Bárcsak megnyílt volna alatta a föld, és elnyelte volna!

– Nem vagyok tolvaj – nyögte ki a lány.

Mennyire gyáva és erőtlen válasz volt ez! Ha még mindig úgy tudott volna énekelni, mint korábban, sohasem kerültek volna ebbe a kétségbeejtő helyzetbe.

– Ó, valóban? – A férfi hangja gúnyosan csengett. – Akkor mit kerestél az előbb a zekémben?

A lány csuklani kezdett, és nem válaszolt.

– Ó, szóval nem is akartál meglopni, csak felizgatni egy kicsit? – folytatta a férfi. – Mindjárt gondolhattam volna! Nos, jobban is törődhetnél a külsőddel. Itt, Wittenbergben igen csinos szajhák kínálják a szolgáltatásaikat, és nem is kevesen.

A férfi szorítása erősödött. Baljával satuként tartotta fogva a lányt.

Susanna felkiáltott fájdalmában.

– Engedd el! Ne bántsd! – Bini, aki eddig a háttérben maradt, zilált verébként ugrott oda az asztalhoz. A masszív fapadok és asztalok között igencsak aprónak tűnt poros szoknyájában, hevesen hadonászó karjával és borzas hajával, amely vörösesszőke glóriaként övezte a fejét. – Igen, nagyon éhesek vagyunk! – kiáltott fel. – A sérült lábamra sürgősen gyógynövényt kell szereznünk. És még azt sem tudjuk, hol alszunk ma éjjel.

Susanna meglepetésére a férfi elengedte őt, majd hátradőlt, és harsányan felkacagott.

A szomszéd asztaloknál ülő férfiak feléjük fordultak, mindannyian fiatalok voltak, a legtöbbjük vélhetően diák. Néhányan csak bámultak rájuk, mások nevettek, vagy éppen szórakozott arcot vágtak. Nemsokára az egész koszos kis taverna tudni fogja, hogy a lány megpróbálta kirabolni a férfit.

Nyilvánosan tolvajnak nevezik majd!

Susanna szégyene nem is lehetett volna nagyobb.

Hová lett a szép napok végtelennek tűnő sora? A körtefák ágai a kolostorkertben, amelyek fény és árnyék szőttesével terítették be a tavaszi ágyásokat? A harangjáték, amely oly sok éven át oltalmazta őket, és szorosra font hálóként védelmet nyújtott nekik?

A lánynak Sonnefeldre gondolva elszorult a torka.

Nemcsak az otthonukat veszítették el, de minden mást is. Senkivé váltak, földönfutóvá, akik máról holnapra éltek, és minden egyes nap az életükért rettegtek.

– Szóval együtt dolgoztok ezzel a vézna kislánnyal. – A férfi nagy nehezen kezdett megnyugodni. A tekintete azonban még mindig kétkedő volt, bár már nem olyan fagyos. – Nyilván nem ma kezdtétek. De úgy tűnik, sikeresek vagytok.

– Fogalmad sincs semmiről – védekezett felháborodottan Bini.

– Akkor áruld el, hogy áll a dolog. Vagy elmondjam a véleményemet? Szerintem a következőképpen zajlik: az egyikőtök vaskos tréfákat eszel ki, és a hátsóját riszálja, miközben a másik kizsebeli az embereket. Vajon meddig mennétek el, csak hogy megkaparintsatok néhány rézgarast?

– Tisztességes nők vagyunk – nyögte ki Susanna. – Nemrég még tavernákban énekeltem…

– Szóval énekesnő vagy? – A férfi szemében érdeklődés gyúlt.

– Nos, ez bizonyos körülmények között meg tudna enyhíteni. Halljuk, mit tudsz!

A szomszédos asztalnál néhány legény tapsolni kezdett, amitől Susanna még inkább zavarba jött.

A lány némán megrázta a fejét.

– A hangom elment – felelte végül. – Teljesen berozsdásodott. Bizonyára nem lelnéd benne örömödet.

A lány kérlelően oldalra hajtotta a fejét.

– Kérlek, engedj el minket! Hiszen nem ért kár. Esküszöm, többé nem kerülünk az utadba.

– Igen, már indulunk is – szólalt meg a férfi. – Együtt. – Azzal Binire tévedt a tekintete, aki tátott szájjal bámult rá. – Meg se próbáljatok megszökni. Vagy hívjam a poroszlókat, hogy észre térítsenek?

Lehajtott fejjel követték a férfit. A hátukon érezték a diákok tekintetét. Bini annyira sántított, mint egy öregasszony.

Hűvös szél kerekedett, amely gyorsan elűzte a tavaszi nap melegét. Nyugat felől sötét felhők közeledtek, amelyek az előző napokhoz hasonlóan esőt ígértek. Aminek azonban a parasztok örvendtek, mert bőséges vizet hozott a tavaszi ágyásokra, az nehézséget jelentett azok számára, akiknek nem volt tető a fejük felett.

A férfi megállt a vendéglő előtt, és dél felé mutatott.

– Onnan jöttetek, igaz?

Susanna bizonytalanul bólintott.

– Pontosan honnan? – faggatózott tovább a férfi. – Lipcséből? Mi dolgotok volt ott?

A két nő gyors pillantást váltott. Megegyeztek, hogy a lehető legkevesebbet árulják el múltjuk ezen részéről. Már az emlékek is fájdalmat okoztak.

– Ó, már úton vagyunk egy ideje – mormolta végül Bini. – Hol itt, hol ott…

A férfi nem akart tovább kérdezősködni, amin a két nő elcsodálkozott.

– Wittenberg börtöne az Elbtor mellett van, amin keresztül bejöttetek – folytatta a férfi. – Egy sötét tömlöc, tele patkányokkal és egyéb férgekkel, amik az olyan tolvajokra várnak, mint ti vagytok. Kivéve persze, ha inkább pellengérre állnátok, vagy lemondanátok a hüvelykujjatokról…

– Azonnal hagyd abba! – vágott közbe Bini. – Susanna meg én nemrég még az Úr menyasszonyai voltunk, csak hogy tudd! És ha a kolostorunkat nem zárták volna be egyik napról a másikra, még ma is jámbor nővérek lennénk.

– Apácák voltatok? – A férfi meghökkent arca elárulta a meglepődését. – Szerzetes nővérek? Vagy ez is csak egy újabb arcátlan hazugság?

– Nem – felelte Susanna, aki csak most kezdte érezni, milyen végtelenül fáradt. Minden porcikája sajgott, a gyomra pedig olyan hangosan korgott az ürességtől, mintha az ég dörgött volna. – Ez az igazság. Fiatal korunk óta a ciszterci rendhez tartoztunk. A kolostorunk azonban már nem létezik. És családunk sincs, akikhez visszatérhetnénk. Így aztán Bineának és nekem máshol kellett szerencsét próbálnunk. Ami persze nem volt mindig egyszerű. – A lány összeszorította a száját.

A férfi arca azonban hirtelen sokkal barátságosabb lett.

– Két apáca! El sem hiszem! Akkor először is ennetek kellene valami finomat, nem ezt a moslékot, amit itt, A Hattyúban adnak. Elviszlek titeket a Serfőzdébe, mindjárt a piac mellett van. Ott majd megerősödtök. – A férfi Bini felé fordult. – Kibírod odáig a sérült lábaddal? Közel van a patika is.

– Akár mérföldeket is képes vagyok megtenni! – bizonygatta Bini, bár ziháló lélegzete másról árulkodott. – De már egyáltalán nem maradt pénzünk. Egyetlen pfennig sem, sem ételre, sem pedig kötszerekre vagy drága kenőcsökre.

A férfi újra elnevette magát. Ezúttal vidámabban.

– Tetszik az őszinteséged – szólalt meg, a hangjából hirtelen melegség érződött. – Esetleg arra is lenne ötletem, hol szállhatnátok meg később.

Susanna aggódva vette szemügyre a férfit.

A bal szeme mellett ibolyaszínű folt éktelenkedett. Vajon a hosszú, alig behegedt horzsolás a férfi nyakán nem egy heves dulakodásról árulkodik? Kire akadtak vajon – egy kötekedő szájhősre, akitől félniük kell?

– Miért bíznánk meg benned? – A lány hátrálni kezdett. – Az előbb még a tömlöcbe akartál vettetni minket!

– Van más választásotok? – kérdezett vissza a férfi. – Azonkívül kedvelem az apácákat. Ezt a nagymamámtól tanultam, amikor még kisfiú voltam. Annának hívták, Prágában élt, és imádkozás közben még ma is mindennap beszélek vele. Szóval, mire vártok még?

A két nő elindult a férfi után, némán, biztos távolságban, ami kicsit bosszanthatta az ismeretlent, mert időnként megállt, mintha attól félne, hogy meggondolták magukat. Nemsokára feltűnt a piactér, amelyet két- és háromemeletes, jó állapotban lévő házak

vettek körül.

– Ez itt a Serfőzde. – A férfi megállt. – Befelé!

A fogadó belmagassága alacsony volt, és megtöltötték az emberek. Csak a hátsó sarokban találtak szabad asztalt, a férfi arrafelé terelte őket. Minden teketória nélkül ételt és italt rendelt, azután beszélni kezdett. Nemsokára a nevét is megtudták: Jan Seman, Prágából, a híres festő, Lucas Cranach legénye, akinek a közelben volt műhelye, és akit elhalmoztak megbízásokkal. Jan minderről lelkesen, hevesen gesztikulálva számolt be nekik, miközben Susanna és Bini némán csillapították az éhségüket a zöldséges-tönkölybúzás raguval, amelyben bőségesen volt szalonnabőr is. Mindketten elfogyasztottak két teli tányérral. A kenyérből sem sok maradt, amelyet a vörös hajú fogadósné tett az asztalra.

– Hónapok óta nem ettem ilyen jót! – Bini jólesően nyújtózkodott.

– Jámbor nővér létetekre meglepő az étvágyatok – szólalt meg Jan. – Úgy tűnik, a helyi sör is ízlik nektek. Hozassak még egy korsóval?

Bini már éppen bólintani akart, Susanna aggodalmas arca azonban megakadályozta benne.

– Miért teszed ezt? – kérdezte a lány Jant. – Nem ismersz minket, és adósod maradunk az étel árával is. Ha esetleg arra gondolnál, hogy más módon kárpótolunk…

A férfi egészen közel hajolt a lányhoz.

– Nézz rám! – kérte Susannát. – Azt szeretném, hogy minden szóra odafigyelj.

A lány kényszeredetten engedelmeskedett.

– Nincs szükségem rá, hogy nőket vásároljak – szólalt meg a férfi, és csengő hangjából egyszerre eltűnt a melegség. – Eddig még mindig önként jöttek hozzám a nők. Ezt jól jegyezd meg!

A férfi szeme a sötét erdei méz színére emlékeztetett. Az orra nagy volt, de nem túl széles. Úgy tűnt, még egyetlen fogát sem veszítette el. Amikor kinyitotta a száját, telt ajka mögül elővillantak ragyogó fogai. Egy barna hajtincs állandóan a férfi magas homlokába lógott. A legvonzóbb azonban az apró gödröcske volt az állán, amely kíváncsi külsőt kölcsönzött neki.

Susanna lesütötte a szemét.

Nem illik ilyen nyíltan megbámulni a férfiakat, és zokon vette az idegentől, hogy erre kényszerítette őt. Nem tudott eligazodni a férfin, akinek olyan gyorsan változott a hangulata, mint a szeszélyes áprilisi időjárás. Vajon miért pont vele futottak össze A Hattyúban?

– Nincs szükségünk segítségre – válaszolta dacosan a lány. – Eddig is jól elboldogultunk egyedül. Keresünk egy pajtát, ahol megszállunk éjszakára.

– Csakugyan? Akkor sok szerencsét kívánok! – válaszolta vigyorogva Jan. – Wittenbergben nyüzsögnek a nőtlen legények. A legtöbb diáknak nincs pénze bordélyra. Az itteni mesteremberek pedig nagyon vigyáznak a hajadon lányaikra, elhiheted. Ezért ezek a fickók kihasználnak minden alkalmat…

– Pontosan mit ajánlanál nekünk? – vágott közbe Bini gyorsan.

– A legjobb házat a városban – felelte Jan. – Mindenesetre, ha bármit elloptok, velem gyűlik meg a bajotok!

Az asszony, akivel a kapuív alatt találkoztak, barna ruhát viselt, amelyet magas gallér díszített. Vöröses haját háló fogta össze. Karjában egy alvó csecsemőt tartott, egy szőke kisgyermek pedig a szoknyájába kapaszkodott.

– Hansi ma egész nap nyugtalan volt – szólalt meg az asszony. Ferde vágású szeme jókedvről árulkodott. – Az előbb olyan erősen rugdalta a bölcsőt, hogy Elisabeth felébredt, és üvölteni kezdett, mint akit nyársra húztak. Azóta inkább a karomban tartom.

– Talán féltékeny? – Jan az alvó kislány fölé hajolt. – Most, hogy a kis Hans kénytelen osztozkodni az anyai szereteten. Nincs már láza?

– Jobban érted a gyermeki lelket, mint bárki más – válaszolta az asszony. – Vélhetően ezért olyan elevenek a vöröskréta-rajzaid is. Bárcsak újra lerajzolnád őket! A gyerekeink olyan gyorsan változnak! – Az asszony fáradtnak tűnt. – Igen, Elisabeth, hála istennek, lassan meggyógyul. A félelmem azonban nem múlt el. Olyan ő, mint egy törékeny virág, amelyet elfúj a legkisebb szellő, miközben Johannes erős, mint egy ifjú fa. – Az asszony tekintete a két nőre tévedt, akik némán álltak ott. – Kiket hoztál magaddal?

– Nem azt mondtad nemrég, hogy sürgősen új szolgálóra van szükséged, mélyen tisztelt Luther asszony? Pontosan tudom, milyen szerény vagy, így hát egyszerre kettőt is hoztam magammal.

Susanna és Bini alig mertek lélegzetet venni. Katharina von Bora – a reformátor felesége!

Sonnefeldben az apácák sokat beszéltek az asszonyról. Állítólag elcsábította Luther, az ördög menyasszonya, és megérdemelné a pokol tüzét, mondták egyesek, mások pedig irigyen követték nyomon a hozzájuk eljutott híreket az asszonyról. Mindenesetre egyik apácát sem hagyta hidegen a szerzetes és a nővér hallatlan sorsa, akik házasságot kötöttek egymással. Katharina von Bora asszonyról bármit el tudtak képzelni.

Most azonban egy vonzó, fiatal, erős csípőjű és vékony nyakú nő állt előttük. Kicsit savanykás illatot árasztott magából, Susanna orrát először ez a szag csapta meg. A lipcsei gazdaasszonya ugyanilyen szagot árasztott szülés után. Ez annyit jelentett, hogy az asszony még szoptatott.

– Kedves tőled, Jan Seman! – Katharina elmosolyodott. – Azonban megint elfogyott a pénzem. Sürgősen új kerítésre lenne szükségünk, nehogy a vaddisznók mindent széttiporjanak, a tetőt szigetelni kellene, és tegnap óta már a nagy vízüst is folyik, miközben Doktor Martinus fáradhatatlanul a könyvei fölött görnyed, és mindebből nem lát és nem hall semmit…

Az asszony felsóhajtott.

– Már annak is nagyon örülök, hogy végre elérkezett a tavasz, és legalább újra nőni kezdtek a növények a kertemben. Hogyan tudnám máskülönben etetni a sok éhes szájat az asztal körül?

Hansi ekkor elengedte az anyja szoknyáját, és odaszaladt Janhoz, aki a magasba emelte, és a karjára vette a fiút. A gyermek kövérkés lábával türelmetlenül rugdalni kezdte a férfi hasát.

– Repüljünk! – kiáltotta a kisfiú. – Hansi repülni akar!

Jan feldobta a gyermeket a levegőbe, újra meg újra, amit a kisfiú hangos ujjongással nyugtázott.

– Felfogadod őket szolgálónak, lányom, ne légy ostoba! – Katharinát egy idősebb asszony energikusan félretolta. Bokáig érő hálóingére sötét gyapjúkendőt dobott. Bal vállán vékony ősz copf lógott le.

– Lene néni, hogy te sosem tudsz hallgatni! Hát nem megmondtam, hogy maradj ágyban, és kúráld ki a derékfájásodat?

– Ugyan már! A fetrengéstől nem egyenesedik ki a derekam. Négy szorgos kéz azonban a hasznunkra lehet. – Azzal az öregasszony Susanna és Bini mellé lépett, és szemügyre vette őket. – Tetszik nekem az arcotok – mormolta. – Sovány ugyan, de becsületes. Úgy tűnik, tudtok dolgozni. Amire szükség is lesz a házunkban. Most már csak azt mondjátok el, mi a nevetek, és honnan érkeztetek.

– Mindketten apácák voltak – válaszolta Jan. – Nekem azt mondták…

– A sonnefeldi kolostorban éltünk – szólalt meg gyorsan Susanna. – A nevem Susanna, ő pedig itt Binea, egykori nővértársam. Szívesen dolgoznánk önöknek.

– Apácák? Mostanában sokan állítják ezt magukról. Persze nem mindenki mond igazat. – Katharina előretolta az állát, és hirtelen megközelíthetetlennek tűnt.

Bini bal kezének hüvelyk- és mutatóujjával kört formált, ez egyike volt a sok néma jelnek, amelyeket a kolostorban a hosszú szilencium ideje alatt használtak.

Nem bízik bennünk, ezt jelentette a jel. A lány jobb kezével végigsimította a jelet. Meg kell győznünk.

Susanna felemelte a jobbját, és röviden megérintette a bal tenyere szélét. Nehéz lesz! Nem fogunk hízelegni. Még itt sem.

Katharina tekintete követte a néma párbeszédet. Az arckifejezése már nem volt olyan szigorú.

– Csak egy kamrát tudok felajánlani. Most már tudom, hogy valóban egy kolostorból érkeztetek, máskülönben nem ismernétek ezeket a jeleket. – Az asszony hangja szenvtelenül csengett. – Kaptok ellátást is. Ha a diák urak, akik nálunk szálltak meg, végre kinyitják az erszényüket, talán még néhány garast is kaphattok. A munka azonban kemény, korán kezdődik és későn ér véget. Alig jut idő pihenésre.

– Hozzá vagyunk szokva – felelte Susanna. – A kemény munkához egy keresztény otthonban.

Erre a válaszra felragyogott Katharina szeme.

– Tehetünk egy próbát egymással – szólalt meg az asszony. – Egyelőre egy hónapra. Azután majd meglátjuk.

Jan talpra állította Hansit, aki azonnal sírni kezdett.

– Ezek szerint megegyeztek – szólalt meg a férfi. – Akkor visszamehetek a műhelybe. A mester már biztosan vár.

– Repülni! Repülni! – zokogott Hansi dacosan a férfi felé nyújtva a kezecskéit.

– Majd legközelebb – ígérte Jan, miközben behatóan Susannára pillantott. – Remélem, csak jót hallok rólatok.

A lány lesütötte a szemét. Bárcsak eltűnne már a férfi!

A puszta jelenléte is égette a lány bőrét. Esetleg még kinyitja a száját, és elárulja, hogy megpróbálták…

Jan azonban nem szándékozott ilyesmit tenni, legalábbis aznap nem. A férfi a fejére húzta a köpenyét, mert kezdett eleredni az eső, azután sarkon fordult, és elsietett.

– Tudom, milyen érzés elveszíteni mindent – jutottak el egy idő múlva Katharina szavai Susanna tudatáig. – Talán az egykori Fekete Kolostor lehet majd az új otthonotok.

– Rajtunk nem múlik majd. – Bini óvatlan lépést tett előre. Az arca hirtelen elfehéredett a fájdalomtól.

– Közelebbről is meg kell vizsgálnom a lábadat. Már az előbb észrevettem, milyen esetlenül sántikálsz. Mi történt? Kisebesedett a lábad, vagy megszúrta valami?

Bini szeme elkerekedett. Kinyitotta a száját, azután mindjárt be is csukta, anélkül hogy megszólalt volna.

– Ne félj, majd rendbe jön! Gyere velem a konyhába, az éléskamrában tartom a gyógynövényeimet. Biztosan megtaláljuk számodra a megfelelő orvosságot. – Katharina átadta Susannának a kis Elisabethet. – Tudsz bánni a gyerekekkel? – kérdezte az asszony, meg sem várva a választ. – Nos, ha nem, akkor nálunk hamar megtanulod. Nézd csak, Hansi titokban már a szoknyádat rángatja!

Az öregnek rossz kedve volt, Jan ezt azonnal észrevette, amikor belépett a helyiségbe. Lucas Cranach a fejét előretolva, zömök nyakát behúzva komoran bámulta a rajzot, amelyet a legénye, Ambrosius vitt fel a krétaréteggel alapozott fatáblára.

– Tényleg nem tudom, miért is etetlek tovább – mormolta Cranach. – Ennél még a fiam, Hans is többre képes, pedig még csak a második tanulóévét végzi.

A tizenöt éves Hans Cranach szélesen elvigyorodott, miközben Ambrosius szögletes válla még jobban meggörnyedt. A makacs köhögés, amely egész télen át kínozta a legényt, még nem múlt el teljesen, és nemcsak a húst ette le a csontjairól, hanem sebezhetővé tette sok más betegséggel szemben is. Pedig ő volt az egyik legjobb a tájképfestészetben, és ezt az öreg is pontosan tudta. Mégis éppen Ambrosiust bízta meg vele, hogy lerajzolja az egymáshoz alig illő párt, egy idős férfit az ifjú feleségével.

A pestisnek köszönhetően, amely az elmúlt évben Wittenbergben tombolt, erősen megcsappant a műhelyben dolgozók száma is. Két legény és három inas halt meg a járványban. Janon és Ambrosiuson kívül csak két legény volt, Simon és Paul, mindketten nagyjából Jannal egyidősek, valamint Cranach mester két fia, Hans és Luc, akiket az apjuk tanított. Nemsokára bizonyára érkezik utánpótlás, hiszen Cranach művészete az egész birodalomban ismert volt.

A kérdés csak az volt, hogy mikor.

Már régóta fel kellett osztaniuk egymás között a munkát, mert Cranach rengeteg feladatot vállalt magára: házakat vásárolt és adott el, övé volt a patika, befektetett a nyomdába is, ráadásul még a városi tanácsnak is a tagja volt.

– Akkor majd gyorsan kijavítjuk a hibát – szólalt meg Jan, aki megszánta a leszidott legényt. – Néhány vonás, és az egész társaság…

– Ó, visszaértél végre? – fordult felé Cranach. – Már attól tartottam, hogy a kedves Seman úr esetleg csak holnap kora reggel tisztel meg minket a jelenlétével.

– Az egész délutánra elengedett – válaszolta nyugodtan Jan. – És estére is. Már elfelejtette?

A két férfi egymásra bámult. Nem ez volt az első alkalom, hogy összezördültek. Cranach végül türelmetlenül legyintett.

– Nem számít. Most már itt vagy. Ambrosius foglalkozzon az új női arckép táblájának a lazúrfestésével. Azt legalább képes megcsinálni! Ti pedig, fiúk, tisztítsátok meg az ecseteket, de rendesen, mert velem gyűlik meg a bajotok. – Azzal a mester a fekete barettsapkájáért nyúlt. – Gyerünk, menjünk!

– Újra el akarsz menni? – Barbara Cranach magas hangja szakította félbe a feszült csendet, aki észrevétlenül lépett be a műhelybe. – Hiszen már majdnem elkészült az étel. A sült pedig kiszárad, és rágós lesz, ha túl sokáig hagyjuk a tűzön.

Az asszony rendelkezik azzal a képességgel, hogy láthatatlanná tudjon válni, gondolta Jan, és úgy járjon-keljen, mint egy szellem. Ha az ember figyeli egy ideig, utána nem tudja, mit is látott valójában. Pedig az asszony telt arcával és világoskék szemével nem volt csúnya, lenszőke hajába pedig még nem vegyültek ősz hajszálak. Öt gyermeket szült a mesternek – és eddig még egyetlen festmény sem örökítette meg, mintha az öreg időközben megfeledkezett volna róla, hogy kivel is kötött házasságot.

– Ne bámuld ilyen mohón a feleségemet! – szólalt meg Cranach dühösen. – Pontosan tudod, hogy nehezen viselem. A városszerte ismert szoknyavadásztrükkjeid ezek között a falak között semmit sem érnek, Seman! Nem érdekel, mit művelsz az Elba partján. De még bizonyítanod kell a szorgalmadat és a kitartásodat, amíg egy tisztes menyasszonyt kapsz, különben semmi sem lesz a dologból.

Azzal a mester Barbarára kacsintott.

– Most pedig szeretném, ha mosolyognál. Mert ha a férjed nem lenne olyan ügyes abban, hogy új megbízásokat szerezzen, akkor nem lenne ez a tágas ház, sem a konyha, ahol kedvedre parancsolgathatsz. Szóval ne panaszkodj, inkább adj a sülthöz egy kevés sört, és tégy félre nekünk két rendes adagot, hogy később majd csillapíthassuk az éhségünket!

Azzal a mester a kezébe vett egy lámpást, amelyet már előkészített, és olyan gyorsan kisietett, hogy Jan alig tudta követni.

Pár lépés múlva Jan rájött, hová igyekeznek.

– A kastélyba akar menni? – kérdezte halkan. – Ezek szerint a választófejedelem az, aki…

– Nem ő az – szakította félbe Cranach. – Őfensége Meissenben tartózkodik, neked pedig azt tanácsolom, ne kotnyeleskedj ma este. A megbízóm teljes diszkréciót kíván. És meg is kapja.

– Akkor rám miért van szüksége?

– Időben megtudod. – Cranach annyira sietett, hogy Jan oldala szúrni kezdett. Az út további részében hallgatott, és arra koncentrált, hogy egyenletesen lélegezzen.

Lucas Cranach nem a kastély főkapuja felé tartott, hanem egy oldalsó bejárathoz igyekezett, amelyet könnyen el lehetett téveszteni. A festő azonban pár évig a wittenbergi rezidencián lakott, és kitűnően kiismerte ott magát.

A mester a faajtóhoz csapta a rézrozsdás kopogtatót. Először semmi sem történt, de végül kinyílt az ajtó, és beengedték őket.

Egy hajlott hátú szolga felvezette őket egy keskeny lépcsőn. A lépcsőfokok nyikorogtak a csizmájuk talpa alatt. Azután egy sötét folyosóra értek.

A szolga meghajolt, majd elment.

– Most azonnal bemész a bal oldali szobába. – Cranach hangja egyszerre rekedtesen csengett az izgalomtól. – A falon függ egy nagy vászon. Azt egy tenyérnyire eltolod jobbra, persze óvatosan. A résen keresztül belátsz majd. Természetesen hallani is fogsz mindent.

– De minek… – Jan megtántorodott az erős lökéstől.

– Egyszerűen tedd, amit mondtam! Ha háromszor kopogtatok, kijöhetsz. – Cranach kivette Jan kezéből a lámpást, és betuszkolta az ajtón.

Odabent Jan szemének először hozzá kellett szoknia a sötétséghez. Egy asztal állt ott négy magas székkel, valamint két nehéz, faragott láda. A hosszanti oldalon egy nagy vászon lógott.

Jan közelebb lépett, és óvatosan félrehúzta. Éppen idejében.

– Elkésett, Cranach mester. – A beszűrődő férfihang mély volt, és dallamos. – Ezek szerint igaz, amit önről beszélnek: kényelmes és lusta lett?

– Semmiképpen, tiszteletre méltó…

– Neveket nem említünk! – csattant fel a mély hang élesebben.

– Ebben egyeztünk meg.

– Ahogy kívánja. – Cranach enyhén meghajolt.

A szobába alig szűrődött be valami fény. Egy kandeláber két gyertyával, ez volt minden.

– Térjünk is rá a tárgyra. Gyűlölöm, ha az időmet vesztegetik. Egy festményt szeretnék, Cranach mester, egy különleges festményt. A téma bizonyára nem ismeretlen ön előtt, az általam elképzelt különleges megvalósítás azonban vélhetően igen.

A férfi változtatott a testtartásán. Karcsú volt, középmagas, egy lovas arányos testfelépítésével.

Talán katona, gondolta Jan önkéntelenül. A férfi minden mozdulata ruganyosságról és erőről árulkodott.

– A három gráciát kell megfestenie – folytatta a férfi. – Aglaia, Thaleia, Euphroszüné.

Vajon elfojtott nevetés hallatszott?

– Ha ragaszkodik hozzá, festhet rájuk egy átlátszó fátylat. Egyebet azonban ne viseljenek a testükön.

– Szóval aktról lenne szó – szólalt meg Lucas Cranach. – Megspórolhatta volna a felhajtást! Amint tudja, sok mitológiai motívumot megfestettem már…

– Még nem fejeztem be – vágott közbe a férfi. – És ne írja elő nekem, mit tegyek, mert hamar elválnak az útjaink. Ezúttal nem a műhelyéből választ majd mintákat, amiket előszeretettel használ, megértette? Azt akarom, hogy élő modellekkel dolgozzon. Más nem érdekel.

A férfi sietve beszélt, mintha gyorsan le akarná tudni a dolgot.

– Kérdezősködhetek a bordélyban. – Cranach nem tűnt túl lelkesnek. – Bizonyára akad valaki, aki pénzért hajlandó meztelenül modellt állni.

– Nem akarok szajhákat! – kiáltott fel a férfi. – Nem akarom, hogy szerepeljenek a festményeken. Nem, tisztes asszonyokat akarok, akik az arcukat és a testüket kölcsönzik a három gráciának, minden megtévesztés nélkül, ha érti, mire gondolok.

A megbízó izgatottan oldalra fordította a fejét beszéd közben, Jan pedig megpillantotta, amit a homályos fényviszonyok eddig elrejtettek a szeme elől. A férfi arcának a bal oldala feketén csillogott. Fémből készült maszkot viselt, amely taszító, szinte ördögi kinézetet kölcsönzött neki.

Jan önkéntelenül hátrált egy lépést, azután még szorosabban a falhoz szorította a homlokát.

– Ön is tudja, hogy ez lehetetlen. – Cranach nyugtatóan beszélt, akár egy makrancos gyermekhez. – Egyetlen tisztességes asszony sem mutatkozna meztelenül egy festő előtt.

– Akkor tegye lehetségessé! Nem járna rosszul. Éppen ellenkezőleg. – Azzal a férfi elővette az erszényét, és meglóbálta Cranach előtt, aztán kiszórta az asztalra az aranyakat. – Mindezt egy apró, fára festett olajfestményért. Nos, kecsegtető az ajánlat?

– De hiszen ez százötven gulden – mormolta rémülten Cranach.

Jannak elállt a lélegzete.

Horribilis összeg volt. Mérhetetlenül sok. Mégis csábító.

– Ötven gulden az előleg. Ha megegyezünk, mindjárt magával is viheti. Újabb ötven guldent adok, miután végzett az első két alakkal, a többit pedig a festmény elkészülte után kapja meg. Mindenesetre van még két feltételem. Aglaia alakjával kezdi a munkát.

– Ha feltétlenül ezt akarja…

– A modell Margaretha Relin lesz, a patikus ifjú felesége.

– Hogy képzeli? – fortyant fel Cranach. – Hiszen alig két éve házasok!

– Az ön dolga, nem az enyém – felelte a maszkos férfi. – Hát nem az öné a patika? Akkor nem lehet túl nehéz feladat rávenni Relint a dologra.

– Ő az alkalmazottam, nem a rabszolgám – felelte a festő tompa hangon. – Ami pedig a feleségét illeti…

A férfi kesztyűs kezével visszasöpörte a súlyos pénzérméket az erszénybe.

– Akkor akár el is felejtheti az iménti beszélgetésünket! Soha meg sem történt – szólalt meg. – Szép estét, Cranach mester! – Azzal a férfi indulni készült.

– Állj! Várjon! – Cranach bekapta a horgot, Jan számára ez nyilvánvaló volt. – Csak adjon egy kis időt, hogy hozzászokjak a gondolathoz.

– Időt? – A maszkos férfi keserűen felnevetett. – Ezzel el is érkeztünk a következő feltételemhez. A festménynek Mária mennybemenetelének ünnepéig el kell készülnie. Képes lesz rá? – Azzal a férfi újra kinyitotta az erszényét, és leszámolt ötven guldent az asztalra.

– Nagyon feszített ez a tempó! És a másik két meztelen nő? – kérdezte Cranach. – Kik legyenek? Hercegnők? Vagy talán királynők? Micsoda képtelenségeket eszelt még ki?

– Csak nyugalom! – felelte a maszkos férfi. – Ön lesz az első, aki megtudja. Ha eljön az ideje. – Azzal a férfi a kezét nyújtotta. – Akkor megegyeztünk, Cranach mester?

Jan figyelte, ahogyan az öreg egy ideig habozik, majd belecsap a férfi tenyerébe.

A legény ellépett a faltól, és helyreigazította a vásznat. Amikor nem sokkal később felhangzott a három kopogtatás, gyorsan kiment a szobából.

Mindketten némán lépdeltek le a lépcsőn, majd az oldalbejárón

át elhagyták a kastélyt. Néhány esőcsepp esett, és feltámadt a szél is. Jan érezte, ahogyan egyre nő közöttük a feszültség.

Egyszerre nem bírta tovább.

– Tudja, hogy tartom a számat – fakadt ki Jan. – Még akkor is, ha időközben már megbánta, hogy magával hozott…

– Egyáltalán nem. Éppen ellenkezőleg. – Cranach hirtelen megállt. – Egész Wittenberg arról pusmog, milyen jól értesz a nőkhöz. Most lesz rá lehetőséged, hogy bizonyítsd a tudományodat.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Jan bizalmatlanul.

– Nos, egyszerű a dolog: te leszel az, aki lefesti az ügyfelünknek Margaretha Relint mint meztelen Aglaiát.

 

A Kiadó engedélyével.