FőképFülszöveg:
„A legveszélyesebb úgy élni, hogy az ember semmit sem kockáztat.”

A világhírű argentin pszichológus egyik legnépszerűbb könyve húsz rövid fejezetben húsz tanácsot fogalmaz meg, melyeket követve harmonikusabb, gazdagabb s talán boldogabb lehet az életünk.

Egyszerű tanácsok ezek: igyekezzünk megismerni önmagunkat, használjuk ki jobban az időnket, rakjunk rendet magunk körül, tanuljuk meg meghallgatni a másik embert, ne féljünk kockázatot vállalni… – ám a szerző minden tanácshoz, mint megszokhattuk tőle, elgondolkodtató történeteket is elmesél. S ezektől könyve nemcsak élvezetes olvasmány lesz, hanem egy-egy meghökkentő csavarral, nézőpontváltással, egy kis humorral vagy öniróniával olyan új megvilágításba helyezi mindennapos problémáinkat, hogy egyszeriben megoldhatónak tűnik az, amivel annyit küszködtünk hiába.

A bevezetőben Bucay elmeséli, hogy amikor az amerikaiak és az oroszok még versengtek egymással az űrkutatásban, az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy mivel írjanak az űrhajósok a világűrben, a súlytalanság állapotában ugyanis nem működik a golyóstoll. Az amerikaiak titokban, nagyszerű tudósok bevonásával, óriási pénzeket áldozva rá, kifejlesztették a világűrben működő golyóstollat. Az oroszok meg egy kicsit vakarták a fejüket, majd gyorsan eldöntötték, hogy jó lesz a ceruza is.

E tanmese tanulsága csak látszólag az, hogy mindig van egyszerű megoldás (mert sokszor nincsen) – de hogy valójában mit sugallnak, mire tanítanak Bucay történetei, azon kinek-kinek magának kell elgondolkodnia.

Részlet a regényből:
HALLGASS MEG MÁSOKAT

A személyes tökéletesedés felé vezető út következő lépése, amelyet egyszerűen így is megfogalmazhatnánk: „tanulj meg másokat meghallgatni”, nem okozhat különösebb gondot.
A Talmud okosan igazít el e tekintetben:

Két fülünk van, és csak egy szánk,
hogy jusson eszünkbe, kétszer annyit kell
hallgatni, mint beszélni.

Sokunknak persze nem egyszerű megfogadni ezt a tanácsot. Főleg a nagyvárosi embernek nehéz, mert olyan környezetbe született bele, ahol az élet szinte minden területén úgynevezett szakértők veszik körül, ezért nem tudja ámulva hallgatni szomszédai beszámolóját elképesztő – csak általuk ismert – hőstetteikről. Hozzászoktunk, hogy minden sarkon találunk valakit, aki imádja hallgatni saját magát.
Ezért szükséges, hogy a fent említettek többsége sokkal kezdetlegesebb, egyértelműbb, egyszerűbb módon mozduljon el – ami nemcsak ritka, hanem tanítani sem szokták. El kell „kezdeni” másokat hallgatni.

Hallgatni annyi, mint HALLGATNI.
Nem csak szünetet tartani a mondókámban, és míg levegőt veszek, nagylelkűen hagyni, hogy a másik is röviden szóhoz jusson.

Hallgatni annyi, mint HALLGATNI.

És nem figyelmesen, céljaimnak megfelelően szemelgetni mások megnyilvánulásaiból, kikeresve mindazt, amit „ügyesen” beleszőhetek saját érvelésembe, valahogy úgy, mintha fegyvertárssal való találkozás lenne a beszélgetés, és a tőle kapott gondolatokkal csak saját látókörömet szélesíteném.

Hallgatni annyi, mint HALLGATNI.
Vagyis nem szónoki fordulatokat váltani valakivel, aki szintén nem hallgat meg.
Aktív, elkötelezett hallgatásról beszélek, elemző, értő figyelemről, mert ez teszi lehetővé, hogy átlássam, mivel értek egyet beszélgetőtársam mondandójából, és mivel nem, miközben tudatában vagyok annak, hogy ebben a pillanatban, és nekem mondja, amit mond. Vagy legalább nekem is.
Hugh Prather írja Jegyzetek önmagamhoz című könyvében:

Az ember nem feltétlenül téved,
legfeljebb nincs minden
információ birtokában.

Én még hozzátenném:

Nyilvánvaló hát,
hogy a hiányzó információval nem számolva,
és tagadva, hogy bárminek is híján volnék,
helyesnek fogom látni a tévedésemet,
s ugyanolyan meggyőződéssel védem, mint akinek igaza van.

Ahogy maga Prather javasolja, ilyenkor tanácsos – hacsak nem a fölényemet akarom mindenáron bizonygatni – a másik mondandójára összpontosítani, hátha megtudhatom tőle azt, amit sejtésem szerint valószínűleg nem tudok.

Ha pedig így van (és aki ebből a nézőpontból nézi, annak el kell ismernie, hogy így), akkor miért nyílunk meg olyan nehezen az őszinte, nyitott kommunikáció előtt, miért nem vagyunk hajlandók kinyitni a fülünket, a szívünket annak, amit mások (néha mindenki) mondanak?
Többnyire nem is olyan nehéz rájönni, miféle személyes keserűség tesz minket süketté ilyenkor.

Hinni akarunk valamiben, és bezárkózunk a hitünkbe. Hogy tételeink fenntarthatók maradjanak, elhitetjük magunkkal, hogy abszolút bizonyosságokat, alapigazságokat fogalmaztunk meg bennük.
Vagy…
– túlértékeljük, amit tudunk, és lekicsinyeljük, amit nem.
Vagy…
– ragaszkodunk rosszul elsajátított, gyermekkori ismereteinkhez, majd arra eszmélünk, szégyelljük bevallani magunknak és másoknak, hogy valamit nem jól tudunk.
Vagy…
– nem vagyunk hajlandók tudomást venni a számunkra előnytelen igazságokról, vagy elfogadni fájdalmas tényeket.
Vagy…
– fontosabb felsőbbrendűségünket bizonygatni, mint megtanulni azt, amit nem tudunk.
Vagy…
– akár a fentiek mindegyikére is képesek vagyunk, minden egyes alkalommal.

Eszembe jut egy réges-régi mese, amelyben egy pók elhatározza, hogy üvegcsébe zár a földgolyón fellelhető minden ismeretet és bölcsességet.
Ez a pók, valahányszor valami okosat olvasott vagy hallott, belesúgta egy kicsi üvegbe, amit gyorsan bedugaszolt, nehogy az ismeretek kiszökhessenek belőle.
Amikor úgy gondolta, megtelt az üveg, elhatározta, hogy a maga építette üregben helyezi el, egy óriási fa tetején. Biztos helyen, megmásíthatatlanul, minden veszélytől óva, az öröklétnek kívánta megőrizni a tudást.
Derekára kötözte hát az üvegcsét, és nekivágott, hogy mint már annyiszor, fölmásszon a fa csúcsára.
De ezúttal nem sikerült. Az üvegcse nagy volt hozzá képest, akadályozta a mozgásban.
Arra járt egy hangya – a pók kicsit lenézte, butuskának tartotta ugyanis –, és megjegyezte:
– Ha föl akarsz mászni, inkább a hátadra, és ne a hasadra erősítsd az üvegcsét.
Ekkor döbbent rá a pók, hogy bár szinte egész életét a bölcsesség megszerzésének szentelte, a legjegyszerűbbel, a megélt tapasztalatból leszűrhető ismerettel nem rendelkezik.
Ha kicsit ostoba volt is ez a pók, annyira mégsem volt ostoba, hogy be ne lássa: először is másokat kell meghallgatnia, ha egyszerű dolgokban is jártas akar lenni. Olyanokat, akik talán kevesebbet olvastak, de többet éltek, ezért képesek átadni – és talán jó szívvel teszik –, amit tudnak.
A mese úgy ér véget, hogy a pók eltöri az üvegcsét, mondván, hogy jobb, ha szabad, mindenki számára elérhető marad a tudás, különös tekintettel azokra, akik hajlandók tanulni.

Minden terapeuta tudja, hogy az énünk negatív oldalával való szembenézés egyik legeredményesebb módja, ha felismerjük, hogy a mi magunk is ludasak vagyunk a fenntartásában, tehát feltétlenül ki kell nyitnunk a fülünket, meg kell hallgatnunk, hogyan vélekednek rólunk mások. Aki vállalja ezt, egyúttal azt is megtudja, ki képes a szemébe mondani, amit róla és a viselkedéséről gondol. Gyakran csak így válhatnak az egyén számára is hozzáférhetővé olyan személyiségvonások, amelyeket – mert szeme vakfoltjára estek – eddig nem látott.
Nem bízom az állandóan panaszkodó emberekben, de azokban sem, akiknek semmi nem elég jó, és minden bajukért mindig másokat hibáztatnak.
És elsősorban azért nem bízom bennük, mert mások megtanítottak látni, és észrevenni – először magamban, aztán embertársaimban –, hogy a szüntelen hárítás csak a hiányt állandósítja. A neurózisok mind azt bizonyítják, hogy inkább elviseljük a frusztrációt, mint hogy vállaljuk az új, ismeretlen dolgokkal járó változásokat. Aki panaszkodik, közben semmit sem tesz, de nem is tud, mert a panaszkodás felemészti a cselekvéshez szükséges energia jelentős részét, így nincs miből beindítania – belülről kifelé – ezeket a változásokat.
Ha igaz, hogy a jövőt fel kell építeni, nem kevésbé igaz, hogy sikeresebb lesz az építkezés, ha találunk valami jót – biztató tényeket, menedéket, ösztönzést, derűlátó szemléletet – a jelenben, ez pedig csak úgy lehetséges, ha megtanulunk meghallgatni másokat. Csak akkor térhetünk nyugovóra minden este kicsit derűsebben, csak akkor ébredhetünk reggelente valamivel bölcsebben, ha megtesszük ezt a lépést.

Az itt következő történetet egy betegem mesélte; később felfedeztem, hogy története ilyen vagy olyan változatban a világ minden pontján fellelhető. Így szól:

Volt egyszer egy ember, aki az 1929–33-es nagy gazdasági válság idején, Amerikában, a karácsony közeledtével megállapította, hogy akár tetszik, akár nem, ezúttal bizony nem telik nagy ajándékokra.
Így aztán a pénztárcájához képest óriási összeget költött egy nagy tekercs ezüstpapírra, amelyet karácsonyi rajzok díszítettek. A drága tartalom hiányáért talán kárpótol az elegáns csomagolás, gondolta. December közepén elhatározta, hogy a következő szombaton mást se fog csinálni, csak becsomagolja a hét folyamán vásárolt, ajándéknak szánt „csecsebecséket”.
Kinyitotta a lépcső alatti szekrényt, de üresen találta a papírt tartalmazó kartonhengert. Rettentő dühös lett.
– Ki vette el a szekrényből az ezüstpapírt? – kiabálta. – Ki volt az? És mire használtátok azt a méregdrága portékát?!
És így ordítozott magából kikelve, míg négyéves kislánya lehajtott fejjel elébe nem állt:
– Én voltam, papa, én használtam el.
– Elhasználtad? Engedély nélkül?
– Igen, papa – felelte a kislány sírásra görbülő szájjal.
– Egy vagyont adtam érte, kisasszony, és nem azért, hogy játssz vele, hanem hogy karácsonyi ajándékokat csomagoljak bele.
– De hát… – magyarázta volna a kislány.
– De hát haszontalan gyerek vagy! Az apád húzza az igát, hogy mindenetek meglegyen, és amikor veszek valamit, hogy mindenkinek jusson egy kis ajándék, jössz te, és…
– De papa…
– Csönd legyen, most én beszélek! Meg kellett volna kérdezned, hogy vehetsz-e belőle!
– Nem kérdezhettem meg, papa, mert… meglepetés akart lenni.
– Miféle meglepetés? Az, hogy most nincs mibe csomagolnom az ajándékokat?
– Nem, papa. Az ajándék, amit én csomagoltam bele, az a meglepetés.
– Ó, tényleg? Ajándékhoz kellett? Az egész tekercs egyetlen ajándékhoz? És kinek szántad azt az ajándékot, ha megtudhatom? – kérdezte az apa csaknem kiabálva.
A kislánynak könnyek szöktek a szemébe.
– Hát… neked, papa.
A férfinak elakadt a szava. „Szörnyeteg vagyok”, gondolta. „Nekem készített ajándékot, és én megszidtam érte.” Haragját szégyellve, bűntudatosan válaszolt:
– Ne haragudj, kislányom, hogy kiabáltam, de ez a papír túl drága volt ahhoz, hogy egyetlen ajándékra pazarold el az egészet.
– Igen, papa, de nagy volt a doboz, és olyan szép lett!
Ez szíven ütötte emberünket; megpróbálta oldani a helyzetet.
– Jól van, no, lássuk azt a dobozt, hátha felhasználható a csomagolása, s jut belőle a többi ajándékra is.
A kislány kisvártatva megjelent a lépcsőn, kezében régi babaháza hatalmas dobozával, amelyet az immár hasznavehetetlen ezüstpapír borított.
– Boldog karácsonyt, papa – mondta a kislány, és átadta a dobozt.
A meghatott apa mindhiába próbálta megmenteni a drága csomagolópapírt, miközben szemrehányást is tett magának, amiért nem hallgatta meg a gyereket azonnal.
Ám amikor kinyitotta a dobozt, és látta, hogy nincs benne semmi, újra felcsattant.
– Hát nem tudod, hogy amikor ajándékot csomagol az ember, ráadásul úgy, hogy az ÖSSZES ezüstpapírt elhasználja, akkor tennie is KELL valamit a dobozba? Hát nem tanított meg a mama, hogy nem illik ÜRES dobozt adni ajándékba?!?
A kislány megint lehajtotta a fejét, és könnyes szemmel válaszolt:
– Nem üres a doboz, papa… Hetven puszit leheltem bele. Mivel nem vihetsz magaddal, amikor elutazol, így legalább a tőlem kapott karácsonyi puszikból vihetsz néhányat.
Az apa úgy érezte, megnyílik alatta a föld.
Karjába kapta a kislányt, és kérte, hogy bocsásson meg neki, amiért nem kérdezett, nem értett meg semmit, és meg sem hallgatta őt.
Mondják, hogy ezután ezüstpapírostul az ágya alá tette a dobozt. És még éveken át, valahányszor szomorú volt, levert, vagy nyomasztották a megélhetési gondok, kivett egy ajándék puszit a dobozból, és felidézte, milyen szeretettel lehelte bele őket a kislánya.

A Kiadó engedélyével.