Főkép

Az 1938-ban született Ljudmilla Petrusevszkaja több évtizede meghatározó alakja az orosz irodalomnak, mert bár annyi más íróhoz hasonlóan sokáig nem jelenhettek meg művei, de a nyolcvanas évek közepétől sokoldalú művészete (elbeszélései mellett írt drámákat, cikkeket, filmforgatókönyveket) egyre inkább megkerülhetetlenné tette őt hazájában, és lassan világszerte egyaránt. Azonban nálunk csak most, 2016-ban jelent meg tőle az első önálló kötet a Typotex Kiadó gondozásában, mégpedig a sokatmondó címmel rendelkező Rémtörténetek.

 

Ha van olyan szerző, akinek saját személyes sorsa tökéletesen meghatározza későbbi művészetét, az Petrusevszkaja. A teljesség igénye nélkül: volt olyan rokona, akit deportáltak, majd kivégeztek; olyan, aki jeltelen sírban nyugszik; olyan, aki eltűnt minden nyom nélkül; míg az írónő családjától távol, állami nevelésben nőtt fel. Így talán nem is annyira meglepő, hogy ennyire „vonzódik” a rémségek, az élet árnyoldalai felé.

 

Petrusevszkaja írásai tipikusan olyan (rém)történetek, mint amelyeket a tábortűz mellett szokás mesélni egy nagy sötétlő erdőben. (Ha szépirodalmi elődöt akarnék megnevezni, akkor hangulatilag talán Poe írásai állnak a legközelebb). Ezek a teljességgel lecsupaszított nyelvezettel (jelzők, hasonlatok vagy felesleges információk nélkül) előadott történetek sehol máshol nem játszódhatnának, mint Szovjet-Oroszországban, és az egyes mesékben szereplő, mindent rezignáltan elfogadó és semmin meg nem lepődő, sokszor élőholt szereplőkben nem nehéz felismerni a világháborút, a sztálini terrort vagy éppen a posztszovjet időket átélő kisembert. Ezek a kisszerű „hősök” nem akarnak mást, mint csendben túlélni azt, amibe belecsöppentek, még akkor is, ha időközben már meghaltak. Ugyanis ilyen is előfordul ebben a könyvben, nem egyszer.

 

Bár az elbeszélések színvonala erősen hullámzik, de azért nem nehéz találni számos remekbe szabott darabot. Ilyen például a „Szokolnyikiban történt”, amelyben a világháború során egy asszony értesítést kap, hogy a repülős férje eltűnt, minden bizonnyal meghalt; a férfit az özvegy pedig annak rendje és módja szerint meg is gyászolja. Majd egyszer csak váratlanul felbukkan a férj, és közli a nővel, hogy csak eljátszotta a halálát, esze ágában sincs visszamenni a seregbe, és arra kéri a nőt, hogy segítsen eltemetni az egyenruháját, ami egy erdő szélén található gödörben, félig eltemetve fekszik. Mikor az asszony ennek eleget tesz, nyomtalanul eltűnik mellőle az egykori katona. Majd álmában megköszöni az asszonynak, hogy ezentúl sírban nyugodhat.

 

Ez a kicsit régimódi, talán humanistának nevezhető mondanivaló, és a jó tett helyébe jót várj elve több helyen is visszatér. Például az „Apa” című elbeszélésben is, ahol egy férfi olyan régóta keresi gyermekét, hogy már szinte nem is emlékszik rá. Ekkor önzetlenül segít egy öreganyónak, aki bármiféle magyarázat nélkül elküldi őt egy világvégi erdőbe. Itt pedig újból önzetlen módon idegenek segítségére lesz, ezáltal kapva vissza családját. Kedvcsinálónak talán ennyi is elég, és több poént nem is lőnék le, mert ezek a kis mesék általában ki vannak hegyezve a sokszor kiszámíthatatlan csattanóra.

 

Sem gyász, sem nevetés, sem megdöbbenés nem igazán része Petrusevszkaja világának; bármilyen hihetetlen, groteszk, abszurd dolog megtörténhet csak úgy, és az élet megy tovább a maga útján. A szereplők pedig vagy túlélnek, vagy belehalnak, de elfogadják az életet olyannak, amilyen; mert ők tudják, hogy az élet is csak egy nagy (rém)mese – különösen Szovjet-Oroszországban. Ezt a könyvet ajánlom azoknak, akik még nem nőttek ki a mesékből, akik kedvelik a borzongást, és azoknak, akiket érdekel még némi humanista mondanivaló a világ jelen állapotáról.