Főkép

Nem is tudom hirtelen, hol is kezdjem. Talán az első kötettel (A majdnem halálos halálsugár) lenne célszerű, amelyről korábban részletesen már írtam, de röviden összefoglalom, szóval az első rész három dolog miatt tetszett. Egyrészt a grafikák miatt. Úgy gondolom, egy gyerekkönyvnél nélkülözhetetlen a szövegtömbök tömörségét oldó képanyag, ami nem pusztán illusztrációként van jelen, hanem a lehetőségekhez képest szerves része a történetnek. Mozgassa meg az olvasó fantáziáját, jelenítse meg a fontosabb szereplőket, jeleneteket, és önmagukban is öröm legyen nézni azokat. Ez az első kötetben maximálisan teljesült – legalábbis az ízlésvilágomnak megfelelt. A másik dolog a történet. Azt hiszem, nem olyan egyszerű kortárs ifjúsági vagy gyerekkönyvet írni, mert túlságosan sok inger éri az ifjú olvasókat, és ennek köszönhetően nem könnyű olyan cselekményt kitalálni, amely elnyeri mind az ő, mind a szüleik tetszését. Ez azonban nagyon jól sikerült Lakatos Istvánnak, nem véletlenül lettem rajongója.

 

A harmadik, ami teljesen lenyűgözött az első kötetben, az a tipográfia. Erre leginkább a minden szabályt felrúgó, szemlátomást saját rendszer szerint működő elképzelés a helyes megállapítás. Betűtípusok, méretek, elhelyezés, mindez kiegészítve a rendkívül változatos képméretekkel – azért nem merem azt állítani, hogy sikerült mindent megvalósítani, mert fogalmam sincs arról, pontosan mi lehetett az alkotó terve. Azt mindenesetre tény, hogy így kerek egésznek tűnik.

 

Mindezek után a Könyvheti újdonságok közül a Mosómedvés kalandot vártam a legjobban. A cselekményről annál többet, mint ami a fülszövegen olvasható nem érdemes, és nem szabad elárulni, mert az már szemenszedett spoilerezés lenne. A lényeg az, hogy Lakatos István ezúttal biztos kézzel zsonglőrködik hétköznapi dolgokkal, és ezek mellé majdnem korlátozás nélkül beengedi zabolázatlan fantáziájának szüleményeit, legyenek azok bájosak vagy ijesztőek. Mindezeken felül érzek némi kikacsintást hétköznapjainkra, például amikor a politikusok bukkannak fel az oldalakon. Aztán megmutatja nekünk, hogy a nagyon-nagyon fontos és rettentően bizalmas munkát is emberek végzik, akik nem sokban különböznek tőlünk, legfeljebb furcsa szokásaik vannak. Majd felbukkannak a nagymamák…

 

Amit nyugodtan leírhatok: szerzőnk ezúttal olyan sztorit írt, amiben gyakorlatilag minden benne van, ami manapság menő lehet. Szuperhősök, YA világvége-siralom, árvagyerek a nagyvárosban, világmegmentés, egyedül nem boldoguló felnőttek, az élet nehézségei, ésatöbbi. Érzésem szerint a fülszövegben nem hangsúlyozták kellően a humor mennyiségét, amiből rengeteget kapunk, valamint a fordulatok, az ötletek burjánzását sem jelezték előre. Nagyjából az első harmad után úgy éreztem, nem győzöm a tempót, az oldalanként szembejövő csűr és csavar cunami maga alá temet – a látottak alapján nem lehet eléggé felkészülni egy Lakatos-könyvre. Egyik-másik sziporkán egyszerűen muszáj volt felkacagnom, ami munkába menet közepesen jó ötletnek bizonyult, de legalább utastársaim arcára mosolyt varázsoltam.

 

A nagyon informatív, helyenként spoileres könyvheti beszélgetésünkből kiderült, hogy a sorozat várhatóan hat részes lesz, a főbb események már kitalálódtak, csupán a megírás és a rajzolás van hátra. Én már nagyon várom a következő epizódot, ami reményeim szerint legalább annyira szenzációs lesz, mint a mostani mosómedvés, s nem utolsó sorban választ ad a kötet végi cliffhangerekre. Az a véleményem pedig csak megerősödött, miszerint Lakatos István a kortárs ifjúsági/gyerekszerzők egyik legkülönlegesebbike, bámulatos fantáziával és tehetséggel megáldva.