Főkép

Hihetetlen! Bámulatos! Grandiőz! Kérem szépen ez a könyvecske nálam egyértelműen az első félév legjobbja, mindenféle szempontból toplistás, legyen szó ötletességről, szellemességről, illusztrációról, kivitelezésről – hamarjában nem tudok hozzá fogható nyomdaipari produktumot mondani, amely ennyire átgondolt lenne. A tipográfiája egyszerűen bámulatos, ahogyan a különféle betűméretekkel variál, ahogyan beépülnek a szövegbe a grafikák – vagy ha úgy jobban tetszik, kiegészítik a képeket a különböző hosszúságú képaláírások –, az nemcsak a szemnek tetszetős, de az elmét is elvarázsolja.

 

És hogy kiknek ajánlanám nyugodt lélekkel? Elsősorban a gyereknek, mondjuk olyan tíz éves kor körül, akik már látják a felnőttek világát maguk körül, de a számtalan érthetetlen furcsaságot automatikusan dekódolják a saját nyelvükre, és ugyanezzel a mozdulattal kiegészítik korlátok közé még nem szorított fantáziájuk elképzelhetetlenül változatos lényeivel, szokásaival, vidékeivel. Másodsorban azoknak a felnőtteknek, akikben gyarapodó éveik ellenére is megmaradt valami  a gyermeki énjükből, és ugyanolyan jól szórakoznak mondjuk Totoro történetén, mint ahogyan élvezik a szuperhősös filmeket. Harmadszor pedig azoknak a humorra nyitott embereknek (életkortól függetlenül), akik vevők mondjuk a Rózsaszín párduc rajzfilmes randalírozására, kiegészítve némi fekete angol humorral, vagy szeretik a Gyalog galopp agymenéseit. Ezeket csupán viszonyítási pontként említem, hiszen Lakatos István valami egészen újat, egyedit hozott létre, amely csupán hasonlít az előbb felsoroltakra. Azt ne firtassuk, személy szerint a három közül melyik csoportba tartozom, de annyit elárulok, hogy elbűvölt mosollyal az orcámon bolyongtam a kötet hol hajmeresztő, hol vicces, hol meghökkentő fordulatai között, miközben folyamatosan ott duruzsolt a fülembe a szerző.

 

Utoljára Bosnyák Viki kommunikált velem ilyen intenzíven az Analfa visszatér lapjain, de az piskóta volt István hétfogásos lakomájához képest. Ha nem lenne többszörösen képzavaros állítás, akkor nemes egyszerűséggel a szerző stand-up fellépésének titulálnám ezt a történetet, de mivel erre nincs mód, ezért csak azt mondom, hogy szinte testközelből élvezhetjük sajátos humorát. Ráadásul miközben tényleg elkápráztat áradó ötleteivel, rendszeresen ránk kacsint, és a jól ismert kalandelemek paródiájával szórakoztat bennünket.

 

 

Ha vannak istenek, akkor viharos gyorsasággal rajzfilmsorozatot készítenek a történetből, amely nemcsak a megfelelő tévécsatornák főműsoridejében döntögetné a nézettségi rekordokat, hanem univerzális jellege miatt – ami alatt azt értem, hogy gyakorlatilag a teljes nyugati kultúrkörben élvezhető a sztorija – eladható bolygónk gazdagabb régióiba is. De ha ez valamilyen kozmikus balszerencse miatt nem is valósulhat meg, akkor legalább egy picinyke képregényt finanszírozzon meg egy tehetősebb honfitársunk (olyan, aki utána állja a nyomdaköltségeket is, mert ezt kár lenne 32 oldalas szerzői kiadványként viszontlátni...).

 

Egy biztos: ez egy cseppet sem szokványos gyermek- vagy ifjúsági történet, szóval aki féltésből kímélni kívánja csemetéjét, az nézzen más olvasnivaló után a könyvesboltokban, már csak azért is, mert tulajdonképpen nincs egyetlen, a szó hagyományos értelmében vett pozitív hős sem a történetben. Azt meg ugye senki nem szeretné, ha gyermeke egy csontvázzal az oldalán térne haza az iskolai kirándulásról (nyugi, nincs ilyen a történetben). Apropó szereplők: egyetlen figura van, aki túlságosan normális, túlságosan felnőttesen viselkedik (majd megkérdezem a szerzőt, ez mennyire volt tudatos húzás), és ennek köszönhetően kilóg a többiek közül. Muskátli felügyelő (róla van ugyanis szó) akkor is teszi a dolgát, amikor mindenki más „betegesen” viselkedik, amikor azonban megadatik neki a lehetőség, hogy túllépjen a hétköznapi rutinján és hős legyen, egyszerűen visszaretten ettől – na ezzel az epizóddal nem tudok mit kezdeni (és szerencsére semmi lényegest nem árultam el a sztoriról).

 

De igazából ez tényleg apró jelenet abban a hihetetlen ötletparádéban, amivel Lakatos István elkápráztatja régi és új rajongóit, elbizonytalanítja az ellenzőit – mert abban teljesen biztos vagyok, hogy aki veszi a fáradtságot és elolvassa A majdnem halálos halálsugár című remekművet (még egyszer leírom, hogy ez az első félév legjobb könyve nálam), azt mindenképpen határozott állásfoglalásra készteti, elvégre ez a történet mindenkiből kivált valamilyen felfokozott érzelmi reakciót.

 

Remélem idén még lesz pár szabad napja Lakatos Istvánnak, és előáll valami hasonlóan bámulatos agymenéssel – a folytatásra vonatkozó további lehetőségek ugyanis gyakorlatilag korlátlanok, hiszen ahogyan azt valahol megemlítette, ez a történet mintegy mellékesen született meg, két másik projekt között, úgymond kikapcsolódásként. Vajon mi történne, ha gyakrabban lenne lehetősége az ilyen jutalomjátékokra, amikor senki és semmi nem korlátozza elképzelései megvalósításában...?