Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Egy június végi beszélgetéssel egybekötött iszogatás (vagy iszogatással egybekötött beszélgetés?) alkalmával került szóba Az ember, akit Ovénak hívnak, majd miután kiderült, hogy nekem fogalmam sincs arról, hogy egyáltalán létezik ilyen könyv, a barátaim rögtön bizonygatni kezdték, hogy ezt nekem márpedig feltétlenül el kell olvasnom. Na, jó. - gondoltam, aztán három nappal később már be is csuktam a könyvet, miután még a hátuljában lévő reklámokat is mind végigolvastam. Gondolom ebből nem nehéz kitalálni, hogy mennyire tetszett.

Ennek ellenére valahogy mégsem igazán akaródzott megvennem Backman másik könyvét, mert úgy gondoltam, hogy ezt a bravúrt még egyszer nem lehet megismételni. Aztán a feleségem unszolására végül mégis megvettem, és persze rögtön neki is estem. Kb. a felénél ki is derült, hogy a teóriám részben igaz. Mert Backman bravúrosat alkotott, ám mégsem ugyanazt ismételte meg, amit Ovéval elért, hiszen A nagymamám azt üzeni, bocs egy sokkal komolyabb könyv. Nem, nem kell arra gondolni, hogy a szerző ezúttal komoly metafizikai fejtegetésekbe bonyolódna, és elfelejtette volna, hogy neki végtére is viccesnek kell(ene) lennie, hanem sokkal inkább azt, hogy a humoros események, abszurd karakterek, lassan napvilágra kerülő múlt ezúttal lényegesen nagyobb mélységgel rendelkezik, és az ismét csak szórakoztató felszín alatt sokkal többet kapunk az emberi természetből, mint azt várnánk.

Továbbra is adva van az az olvasó számára lassacskán feltáruló világ, ami a szerző első sikerkönyvét is jellemezte, ám ezúttal nem arról van szó, hogy új emberek költöznek a főszereplő kislány, Elsa közelébe, hanem sokkal inkább arról, hogy a hét – majdnem nyolc – éves kislány eddigi benyomásai a világról igencsak megváltoznak, amikor rájön, hogy az őt körülvevő miliő milyen is volt a születése előtt. Persze Backman tipikus húzásai itt is megjelennek – titokzatos lakók válnak a legjobb barátaivá, rájön, hogy a ház boszorkánya miért is olyan, amilyen, és titkos szövetségesekre tesz szert, miközben saját harcait is meg kell vívnia. Mert nem egyszerű egy hétéves kislány élete, aki más, és ezért az iskola számára egy mindennapi túlélő tábor, és persze nem egyszerű az élete azért sem, mert a világ körülötte tele van helyesírási hibákkal (még jó, hogy van piros hibajavítója) és olyan kevesen olvasnak minőségi irodalmat, így neki lépten-nyomon fel kell világosítania az embereket Harry Potter vagy az X-Men világáról.

Szerencsére Elsának saját szuperhőse van – a nagymamája. A nagymamája, aki „eleven a korához képest”, utálja ezt a „politikailag korrekt világot”, és még akkor is kiáll bárkivel szemben az unokája mellett, ha szerinte sincs igaza a kislánynak. De egyik legnagyobb érdeme mégis az, hogy megmutatja Elsának Félálomországot, és rengetegszer el is viszi oda, ahol a mesék valóságosak, a gonosz legyőzhető és minden problémára egyszerűnek tűnik a megoldás. Ám a nagymama meghal, és ezzel egy olyan kincskeresésre küldi az unokáját, aminek során a kislány lassan megismerkedik azokkal a valós emberekkel, akik Félálomország szereplőivé váltak közös utazásaik során – és ennek köszönhetően lesz Backmannak lehetősége arra, hogy elmerüljön az emberi sorsokban és természetben, hogy elmesélje az ő saját kis meséjét rólunk, emberekről.

Remek húzás az író részéről, hogy a hétéves Elsán keresztül ismerjük meg a könyv világát, hiszen így nemcsak az újabb és újabb titkokat élhetjük át, hanem azt a világra való rácsodálkozást is, amit valóban csak egy gyerek érezhet. Gyönyörűen viszi végig a történetet, miközben a rengeteg apró részlet, vicces mozzanat és szívszorító pillanat sem maradhat ki – ezeket már Ove történetében is megtapasztalhattuk.

Ám ahogy olvasás közben egyértelművé vált számomra, hogy ezúttal szórakoztató irodalomhoz képest sokkal mélyebb mondanivalót hordoz magában a regény, elkezdtem félni. Féltem, hogy abba a hibába esik, mint a Rangoo, nevezetesen, hogy túl mélyre merül egy komoly témában, de hogy az eredeti célkitűzését mégis elérje (azaz szórakoztató legyen és hepienddel végződjön), a végén félbehagyják ezt az irányt, ami miatt a pozitívumai ellenére is egy kis rossz szájíz marad az emberben. És hogy mennyire igazolódott be ez a félelmem? Ez maradjon az én titkom…