Főkép

Kezdjük egy vallomással: nem szeretem a Csajokat. Próbálkoztam egy-két résszel, találtam is benne egy-két érdekes ötletet, volt, hogy visszamentem a következő héten, mert érdekelt, hogy folytatódik a sztori, de összességében mérhetetlenül irritált a vászonról áradó közönségesség – ami külsőségekben, szóhasználatban, dramaturgiában egyaránt megjelenik. Nem vagyok célcsoport, ez tény. Hogy akkor mégis miért olvastam Lena Dunham önéletrajzát? Mert tetszik vagy sem, a Csajok alkotója manapság a „sodródó” (huszonéves) generáció egyik legfontosabb és legnépszerűbb feministája odaát, a nagy víz túloldalán. „Hangot adott egy generációnak” – mondják róla. Joyce Carol Oates a fiatal Woody Allenhez hasonlította, hetente milliókat ültet a tévéképernyők elé, nyert már két Golden Globe-ot, jelölték számos Emmy-díjra, rendszeresen publikál a New Yorkerben. Megkerülhetetlen jelenség a kortárs amerikai popkultúrában – akár szeretjük, amit csinál, akár nem.

 

Na de ki is ez a fiatal és dühös nőszemély, aki előszeretettel botránkoztatja meg a nemzetközi sajtót és a közönséget előnytelennél előnytelenebb ruhakölteményeivel; aki sokszor túlzásba vitt szabadszájúsággal beszél minden fórumon drogokról, szexuális kalandokról, pszichés problémákról; aki könyve megjelenése után tán minden addiginál nagyobb vitát gerjesztett Amerikában az egyetemi nemi erőszakok ügyében? Lena Dunham 1985-ben született New Yorkban egy festő és egy fotós lányaként: egész életét a „nagy alma” művészköreiben élte, mondhatni az anyatejjel szívta magába a művészi önkifejezés szabadságát – ahogy a neurózisra való hajlamot és a túlzásba vitt útkeresését is. A Sohóból egyenes út vezetett egy liberális főiskolára, ahol aztán minden elképzelhető kalandot megtapasztalt, ami az amerikai főiskolai élet sajátja – hogy aztán a jólesően punnyadt diákévek után ott találja magát ő is, ahol milliónyi társa a nagyvilágban: valahol a felnőttkor küszöbén, egy halom hasznosíthatatlan információval a kobakjában, Pán Péter-szindrómával, világmegváltó ötletek garmadájával.

 

„Miért nem mondjuk el ezt a történetet, ahelyett hogy csak megéljük? A művészvilág gyerekeinek történetét, akik megpróbálnak lépést tartani a szüleik sikereivel (de nem jön össze nekik), akik bizonytalanok azzal kapcsolatban, mihez kezdjenek magukkal, de biztosak abban, hogy dicsőségre vágynak. Miért nem készítünk websorozatot olyan karakterekről, akik még nálunk is szánalmasabbak?”

 

Valahogy így kezdődött. A fenti kérdésfeltevés nyomában született a Delusional Downtown Divas websorozata, melyben Lena és két legjobb barátnője ökörködi végig New Yorkot. A sorozat ugyan mára az alkotó szerint is leginkább csak cikis mellékvágány, mégis meghozta a lehetőséget a folytatásra: Tiny Furniture című félig önéletrajzi, kísérletező nagyjátékfilmjével már felkeltette Judd Apatow figyelmét is (neki és csapatának köszönhetjük az utóbbi tíz év legtöbb nézhető hollywoodi vígjátékát), innen pedig egyenes út vezetett az HBO-ra. 2012 tavaszán Lena beköltözött annak a néhány milliónyi amerikai tizen- és huszonéves fiatal nőnek a hálószobájába, akik a Szex és New York keltette elvárások alatt megtörve bújtak a paplan alá és teljes meggyőződéssel vallották, hogy mivel a világ szemében úgyis minimum vizuális környezetszennyezésnek számítanak, nem is érdemes kibújniuk onnan. A többi már, ahogy mondani szokás, tévétörténelem…

 

S hogy mit tud ez a polgárpukkasztásban járatos eszement belvárosi díva a könyvében mindehhez hozzátenni? Aki végignézte a Csajok eddigi négy évadát, annak gondolom, nem sokat – hisz a vállaltan önéletrajzi ihletésű főhős kalandjai azért oly sokban nem különböznek a könyvben leírtaktól. Aki viszont hozzám hasonlóan távol tartja magát a sorozattól ilyen-olyan okokból, annak kirajzolódhat egy borzasztó bizonytalan, a bizonytalanságát nagyszájúsággal kompenzáló, igen korán (túl korán?) baromi nagy sikereket elérő, okos, ámde finoman szólva nem elég megfontolt, nem kicsit zavarodott fiatal nő képe, akinek a gondolataira azért összességében nagyon is érdemes odafigyelni.

 

Beszél testképzavarról, szexuális ébredésről, alkohollal és droggal való kacérkodásról (bár amit ott a főiskolások művelnek, az azért jóval több kacérkodásnál), gyerekkori zaklatásról és felnőttkori erőszakról, halálfélelemről, ótvar pasikról és megtartó családi háttérről. Elénk tárja fogyókúrás naplóját (a’la Bridget Jones), megosztja velünk, milyen betegségektől retteg (minden olyan betegségtől, amitől általában a nagyvárosi, kicsit is tájékozott fiatalok rettegni szoktak), listázza, miért szereti New Yorkot és mit tanult az apjától. Szabadszájú, nagyon gyakran túl sok, túl alpári, túl kitárulkozó – valahol mégis bájos, pont, mert minden sorát áthatja a bizonytalanság. Baromira szeret magáról beszélni, és ez viszi magával a könyvet is – más kérdés, hogy ettől még nem lett volna okvetlen muszáj kiadni. Vagy talán nem most – pár év múlva tán meglenne a szükséges érettség és éleslátás, ami eltávolítaná saját személyétől, hogy fókuszba helyezze a láttatni kívánt jelenséget. Jonathan Franzen Diszkomfortzónája kapcsán írtam, hogy legnagyobb erénye, hogy nem csinál attrakciót az önvetkőztetésből – Lena könyvének legnagyobb hibája épp az, hogy folyamatosan attrakciót csinál a kitárulkozásából. Ezzel viszont minket, olvasókat távolít el.

 

A legérdekesebb részek óhatatlanul azok, ahol a szerző elhallgat. Például amikor jelenlegi párkapcsolatához érne: „visszaolvasva mindent, rájöttem, hogy a szavak az enyémek. És hogy ő azért az enyém, hogy védjem. Olyan sok mindent elmondtam és olyan sok mindent tönkre is tettem ezzel.” Vagy amikor a munkájáról (nem) ír. Engem például sokkal-sokkal jobban érdekelt volna, milyen viszony fűzi a sorozatához, hogy értékeli saját kreatív munkáját, mi foglalkoztatja a Csajokon kívül. Minderről nem esik szó – vagy csak nagyon érintőlegesen. Tán mert ezen a téren maximálisan a helyén van? Valahogy azt érzem, ami igazán fontos, arról Lena nem ír. Mert nem érzi szükségét, hogy írjon róla. És ez valahol elmond mindent.