Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna
Írta: Kovács Tímea | 2015. 05. 25.
„Ez a ház valójában anyám életregénye, vagyis nem más, mint az a történet, amit el akar mondani magáról.”
Már az első oldalak helyre tesznek. Ahogy megérkezünk a legkisebb fiúval a szülői házba, melyet anyja halála után az ő feladata értékesíteni; ahogy látjuk magunk előtt, amint mániásan begyűjti a falakat-polcokat-bútorokat dekoráló családi fotókat, még az ingatlanosok érkezése előtt; ahogy követjük vele az évtizedek óta szinte (szinte?) anyai szeretettel építgetett-szépítgetett ház változásait. Ismerjük ezt a házat. Ismerjük ezt az anyát. Ismerjük ezt az „amerikai módra diszfunkcionális” családot.
Franzen bátor – nem hagy sok dekódolni valót olvasónak-kritikusnak, az első oldalakon világossá teszi, mennyi van a Javítások Lambert családjában az ő családjából. Minden. Ugyanakkor - ami sokkal fontosabb - van annyira jó író (ott, a regényben és itt, az önéletírásaiban is) hogy ez egy idő után teljesen lényegtelen legyen. Saját esszéivel tesz pontot a folyvást „önéletrajzi ihletettséget” firtató kérdések végére – a tőle megszokott cinizmussal. Ihletettség van, hogyne lenne, hisz minden író elsősorban a saját tapasztalataiból merít – de azért nem kell ezt olyan nagyon túldimenzionálni.
Az első meglepetés épp ez: hogy nincs is mit túldimenzionálni. Franzen regényei, különösen a Javítások és a Szabadság, felérnek egy-egy élveboncolással. Döbbenetes erővel szembesítenek saját önáltatásainkkal, kisebb-nagyobb élethazugságainkkal, elszúrt családi kapcsolatainkkal, megfelelési kényszereinkkel és azok hiábavalóságával – ami után hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szerző saját traumái legalábbis kiégetik a lapokat. Ehhez képest meglepetés, hogy a Diszkomfortzóna traumái amolyan „semmi különösek”. Nincs itt kérem semmi látnivaló – csak egy átlagosan neurotikus, hétköznapi közép-nyugati család, önáltatásban világbajnok anyukával, örömtelen, az életbe belefáradt apukával, lassan széteső középosztálybeli bizonyosságokkal. Franzen ijesztő éleslátással tekint saját magára, családjára, tágabb környezetére, amikor elénk tárja, micsoda profizmussal képesek csendben megkeseríteni egymás életét az emberek akkor is, ha úgy egyébként mindenük meglenne a boldogsághoz.
A kötet hat esszéje nagyjából a korai kamaszévektől a „híres íróvá válásig” követi a szerző útját – afféle felnövés-történet, kiragadott epizódokkal, meghatározó kulturális hatásokkal illusztrálva. Franzen mindannyiunk krónikásaként emel ki szituációkat – naná, hogy a legfájdalmasabbakat. Amikor szüleink halála után felszámoljuk egy élet tárgyi emlékeit. Amikor rajongva szeretett bátyánk faképnél hagyja szüleinket, mi pedig semmit sem értő tízévesként kuksolunk a paplan alatt. Amikor szembesülünk azzal: anyánk és a kedvesünk már sosem fog közelebb kerülni egymáshoz. Amikor ráébredünk: az öröknek hitt szerelem nem örök. Amikor a körülöttünk lévő világ addig gondosan a látóhatárunk szélén tartott problémái kínosan összecsengenek saját lelkiismeret-furdalásunkkal. Amikor rájövünk, hogy milyen felnőtté váltunk és mennyire távolodtunk a háztól, melyben felnőttünk… „Semmi olyasmit nem akartam, amit ők. És semmit sem becsültem, amit ők.”
Franzen felnőtté válása a mi felnőtté válásunk. Önelemzésében, önbecsmérlésében, önáltatásai felfedésében épp annyira őszinte és ironikus, mint a regényeiben – épp ezzel tud igazán közel kerülni. Ugyanakkor profi. Nem pózol, nem csinál attrakciót az önvetkőztetésből. Egyszerűen mesél. Olykor kifejezetten szórakoztatóan – iskolai csínytevéseiről, a Charlie Brown és Snoopy iránti rajongásáról, a német nyelvvel való első félresikerült ismerkedésről és a későbbi szerelemről a német irodalom iránt, a keleti part vonzásáról, madármegfigyelésről, vallásról, írásról. Máskor szomorúan vagy épp dühösen – politikáról, környezetvédelemről, középosztálybeli bűntudatról, házasságról, gyerekvállalásról. Persze bármiről mesél, saját személyéhez kanyarodik vissza, és nem is csinál titkot belőle - ugyan miért is tenné? - hogy élvezi…
„Miért van ez az ember zavarban? Nincs zavarban, és szereti, ha nézik. Mégis azért van zavarban, mert a figyelem középpontjában van, és mert el se hiszi, hogy mások ilyen csendesen részesévé tudnak válni az önkitárulkozásának. Jóindulatú lenézés van a mosolyában.”