Főkép

„Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk – mást se teszünk.”

 

Búcsúnovellák. A nyolcvan felett járó Alice Munro saját bevallása szerint ezzel a kötettel búcsúzik az irodalomtól – s bár a jellemző témák, a letisztult stílus, a sorok közül sütő empátiával elegy éleslátás nem változott, az alaphangban érezhető bizony ez a búcsúzás. Mintha megbocsátóbbá, szelídebbé, nyugodtabbá váltak volna a mondatok. Mintha a mindig kereső, válaszok után kutató, élettörténeteket apró darabokra cincáló, egykorvolt döntések épp bevarasodott sebeit felpiszkáló írónő egyfajta csendes belenyugvással szemlélné az életet innen, a végéről: elfogadva az elszalasztott lehetőségeket, helyén kezelve a kudarcokat, megbánva a megbánnivalót és megbocsátva a megbocsátanivalót.

 

Mert tudja, hogy van mit – mindig van mit. Megbánni és megbocsátani egyaránt. Munro novelláinak szereplői ezúttal is elhibázott döntések és kihagyott lehetőségek ösvényein haladnak a vélt vagy valós beteljesedés felé – ám hogy mi várja őket, ha elérik céljukat, a legtöbb esetben erősen kétséges. Hisz a vonatút végén, mely új városba, új munkához, tán új szerető karjaiba visz, éppúgy lehet boldog, hosszú élet, mint megalázó kudarc. A kisvárosból való szökés a lelkész botrányos életű fia oldalán éppúgy tartogathat romantikus tündérmesét, mint lesütött szemű hazakullogást.

 

Persze akad, amit nem lehet megbocsátani. Egy szerető évtizedes csalását, kisstílű hazugságát, melyben nem is annyira a tett maga, mint annak sunyisága a bosszantó. Egy tragikus következménnyel járó gyermekkori hanyagságot, mely magyarázatra sosem lel. Egy gátlástalan faképnél hagyást, melynek okára sosem derül fény. Túllépünk. Elfogadjuk. „Mindig van egy reggel, amikor rájövünk, hogy a madarak mind elrepültek.” Megtanuljuk tovább élni az életünket, úgy téve, mintha sosem lett volna apánk, testvérünk, szeretőnk, vőlegényünk, aki meghalt, faképnél hagyott, becsapott. Megyünk tovább. De nem bocsátunk meg, igazán nem. Magunknak nem.

 

Valahol rémségesen keserűek ezek a belenyugvással teli novellák. A lázadó kamaszlány, a fiatal, városa és nemzedéke elvárásaival szembemenő ifjú költőnő, a munkájának élő anya megállapodott, lehiggadt, már nem kergeti a vágyait. Már rájött, hogy a madarak elrepültek. Ugyanakkor megkapóan szépek is – hisz elfogadóak. Munro legnagyobb erénye tán hogy sosem mond ítéletet hősei felett, nála a legnevetségesebb életet élő képeslapra illő háziasszony is szent a maga módján, ahogy a tehetséges, kora béklyóira fittyet hányó zenész is. A kisgyermekével felkerekedő anya, a világvégi klinikán elhelyezkedő tanárnő, a hallgatag rendőr, aki rendületlenül ápolja feleségét, majd veszi szárnyai alá a kisváros többszörösen megesett botrányhősét, egyaránt esendő, folyton hibázó, naiv karakterek, épp olyanok, mint mi magunk. És Munro szelíd elnézéssel figyeli őket: épp ahogy minket is figyelne. Ha számukra akad megbocsátás, tán akad egy kicsi nekünk is…

 

Sokszor elhangzott a szerzőről szólva, hogy novellái erős önéletrajzi ihletésről tanúskodnak – nincs ez másképp e kötet darabjaiban sem, ám ide keveredett négy vállaltan önéletrajzi jellegű írás is. „Azt hiszem, ennél többet (és közelebbit) nem akarok az életemről elmondani” – írja Munro a Finálé bevezetőjében. Nem is kell, hisz elmond jóformán mindent. Mindent, ami az eddigi novellákban is ott volt, mindent, ami a zsarnoki anya és az egzisztenciális kudarcai alatt megtörő apa árnyékában felnőtt kisvárosi lány személyiségét formálta. Mindent, amitől ilyen érzékeny, éleslátó, aprólékos krónikása lett a hétköznapoknak. Különösen megkapó az „Éjszaka” apa-lánya beszélgetésének felidézése. A váratlanul súlyos műtét után lábadozó kamaszlány nem mer elaludni, mert rémképzeteiben látja, amint megfojtja saját húgát – ezért folyvást kóborol a ház körül, míg el nem jön a reggel. Egy hajnalon apját találja a konyhában, akinek egyszerű, józan, elfogadó mondatai visszahelyezik a lányt a rémálmokból a valóságba. Sok-sok évvel később, már a felnőtt teszi hozzá: „Arra gondolok, talán azért vett jobb ruhát, mert egy reggeli időpontot kapott a bankban, hogy megtudja, nem vehet fel több hitelt, ami nyilván nem lepte volna meg. Olyan keményen dolgozott, ahogy csak tudott, de a piac nem lett jobb, és neki új megoldás után kellett néznie, hogy minket eltartson, és az adósságunkat is visszafizesse. Vagy talán megtudta, hogy anyám reszketésének neve is van, és nem fog abbamaradni. Vagy hogy egy lehetetlen nőt szeret. Nem számít. Attól fogva tudtam aludni.”

 

Néha csak ennyi kell. Pár elsimító mondat, egy józan külső szem, egy kar, ami visszahúz „világunk talajára”. Egy aprócska kegyelmi pillanat, ami kiránt az őrületből és erőt ad a továbblépéshez. Ezek a drága pillanatok mentenek meg minket. Leginkább saját magunktól. Néha tényleg csak ennyi kell…