Főkép

Elizabeth Lowe átlagos harmincas szingli valahol Londonban – művészettörténetet tanult, egy galériában dolgozik, bérelt lakásban él egy lakótárssal, néhanap bulizik a barátaival, vagy biciklire pattan és kiteker egy közeli parkba, hogy a fűben elnyúlva olvasson. Elizabeth magányos, nem enged közel magához senkit, apjával szinte nincs is kapcsolata, de az egész mintha nem érintené túl mélyen – rég eltemette magában azt a lányt, aki még más emberekbe kapaszkodott és hitt abban, hogy a szeretet, a családi kapcsolatok, a barátság jelentőséggel bír. Magával is elhitette, hogy mindez nem számít – ahogy már-már magával is elhitette, hogy az a félig magyar kislány, aki a Pilis lejtőin szaladgált a szomszéd fiúval a nyakában és élvezte a pipacsok virágzását, a méhek dongását, a tokaji szájösszeragasztóan édes ízét és a szabadságot, nem is létezett.

 

Aztán egy Magyarországról érkező csomag minden sebet feltép. Egy levél, mely tizenegynéhány éve nem látott édesanyja haláláról ad hírt, és egy díszes-giccses, rajzokkal és fotókkal teli album, mely kettőjük hét közös nyaráról szól, emlékezésre kényszeríti az emlékezni legkevésbé sem akarót. Megelevenedik a kislány, akinek a Balaton partján szétszakadt saját kis biztonságos világa, a kiskamasz, aki a ködös Devon unalmából menekült minden nyáron a vad, zabolázhatatlan, virágba borult Magyarországra, és a dacos-lázadó, érzelmektől fűtött kamaszlány, aki egy csapásra vetett véget mindennek, és menekült vissza a kiszámíthatóan nyugodt Angliába, hogy új életet, új személyiséget, múlt nélküli jövőt álmodjon magának.

 

Erzsébet Lowe kilenc éves volt, amikor magyar származású anyjával és angol apjával először látogatott a rendszerváltás után ébredező Magyarországra. Az addig csak édesanyja meséiből ismert csodavidék egy csapásra rémálmok hona lesz, amikor az anya bejelenti, hogy nem tér vissza Angliába. Erzsi és apja megtörten térnek haza, hogy felépítsék biztonságos, jól bejáratott rutinokkal teli, unott kis életüket Marika, az anya nélkül. Ám ő nem tűnt el teljesen, telefonál, levelet ír, részt kér magának, és a következő nyár ott találja Erzsit a reptéren, ahogy épp Marika és új párja esztergomi villája felé tart.

 

Esztergom, a Pilis és a Villa Serena lesz aztán Erzsi világának középpontja – a titkos kert, amibe minden nyáron beleveti magát, ahova egész évben vágyik, és ahol oly gyorsan eltelik a kiszabott idő… Ahol szabadnak, vadnak, szépnek, magyar lánynak érezheti magát – amilyen a gyönyörű, pörgős szoknyában és színes szandálban járó, a kimért angol hölgyeknek fricskát mutató Marika. Ahol ott van minden, ami hiányzik devoni életéből, ahol más lehet, mint aki, ahol elhiheti, hogy semmi sem változott attól, hogy anyja elhagyta. És ahol ott van Tamás. Az első, féktelen szerelem, a kaland, amit aztán évről évre lehet dédelgetni, és várni a viszontlátást.

 

Egészen addig, amíg az egész össze nem törik újra, ezúttal összeragaszthatatlanul. Amíg fény nem derül egy titokra, amit gondosan becsomagoltak, elhallgattak, eltemettek – amit a dacos kamaszlány, ha belefeszül, sem tud megbocsátani. Mert míg egy titokra fény derül, az elmúlt nyarakra a hazugság árnya borul. Erzsi egész világa, önképe, identitása, szeretteihez fűződő viszonya rendül meg, úgy, ahogy egy kamasz világának sosem lenne szabad. Mert ebben a korban az ember amúgy sem bocsát meg semmit egykönnyen, hát még egy ilyen hazugságot. Erzsi sem bocsát meg. Angliába megy, Elizabeth lesz, és tán hosszú évek múltán el is felejtené, hogy valaha másként hívták, ha nem érkezne egy napon egy csomag…

 

Emylia Hall regénye történet a gyerekkorról, ami meghatároz minket, nyarakról, melyek örökre belénk égnek, a családról, mely a legmélyebb szeretet és a legfájóbb csalódás melegágya egyszerre, és egy angol kislányról, aki mindennél jobban vágyott álmai földjére, Magyarországra. Az írónő saját kamaszkori nyaraiból táplálkozó leírások érzékletesen, fájdalmas-gyönyörűen, megfoghatóan elevenítik fel a kilencvenes évek szabadságba szédült hangulatát, a balatoni nyarak hirtelen kinyíló világát, a végtelen lehetőségek illúzióját. Mást jelent ez egy külhonból idelátogatónak és mást egy magyarnak – emlékezhetünk mindketten kamaszkorunk lázas-szépséges nyaraira, ám nekünk, akik itt élünk, ez óhatatlanul összekeveredik az illúzióvesztés keserűségével.

 

Persze ez már csak az olvasó utólagos észrevétele, maga a könyv már-már dicshimnusz e feledhetetlen nyarakhoz. Hangulatos, szépséges, olykor giccsbe hajló leírásaival, lázas-kamaszos élményvadászatával (melyekből soha nincs elég, s a nyaralás végén mindig úgy tűnik, nem csináltunk semmit) eléri, hogy az ember újraélje saját meghatározó kamaszkori nyarait. A fáradt-forró kertben hasalásokat, melyek végén napszúrással és leégve pihegtünk a hűs szobában, a naphosszig tartó bolyongásokat elvadult kertekben, Duna-parton vagy száraz-poros országúton, a tiltott gyümölcs ízét, az örökös reménykedést, hogy ez a nyár jobb, hosszabb, tartalmasabb lesz, mint az előző. Ez a hangulat, ez a burjánzó érzelemtömeg menti a történet esetlenségeit, és feledteti velünk, hogy egy egyszerű vonalú, semmi-különös kis családregényt olvasunk. Édesbús, a maga módján elgondolkodtató, ám mély nyomot nem hagyó történetet anyákról és lányokról, és a réges-régi, meghatározó emlékekről. Amiktől bárhogy is akarunk szabadulni, sosem sikerülhet. 

 

Részlet a regényből