Főkép

Kétféle történelmi regényt szeretek igazán. Az egyik az akkurátusan pontos, mégis élvezetes. Az, amelyik megeleveníti a történelmi adatokon nyugvó rekonstrukciót – és még szép és szórakoztató olvasmány is közben. Az, amelyik úgy ír le egy ókori várost, hogy eljutva a régészeti helyszínre, végig tudod kalauzolni magad az egykorvolt utcák kacskaringós útvesztőjében. A másik fajta azonban más: öntörvényű, költői és nem törődik a száraz tényekkel. Látomása van, olyan erős, szuggesztív és sajátos, hogy elolvasva úgy érezzük, ha semmi sem így történt a valóságban, akkor is így kellett volna történnie. A Magyarok csillaga az utóbbi kategóriába tartozik. A Helikon kiadó ezzel a regénnyel indította meg Makkai Sándor életműsorozatát, amely további történelmi munkákkal folytatódik nemsokára.

 

Makkai Sándor (1890-1951) a magyar történelmi regényirodalom megkerülhetetlen, nagy alakja. Az erdélyi magyarság egyik apostola, református püspökként, íróként és publicistaként egyfajta sajátos transzilvanizmus képviselője. Hosszú írói pályafutása alatt írt társadalmi regényt, mesejátékot, elbeszélést, s megalkotta hazafias, teológiai és irodalmi tárgyú esszék és tanulmányok sokaságát is. Történelmi regényeiben pedig olyan vitatott, izgalmas és ízig-vérig magyar témákat dolgozott fel, mint a Bethlenek és Báthoryak kora Erdélyben (Ördögszekér), a tatárjárás (Sárga vihar) vagy épp II. András és fia, a herceg, a későbbi IV. Béla csendes viszálya (Táltoskirály).

 

A Magyarok csillagának is különös témát választott. A könyv I. István, az államalapító király ifjúságának története, amely pontosan István első győzelmének pillanatáig tart. Ilyen módon Makkai lemond az összes közhelyes történelmi részletről: a vármegye-alapítás, egyházszervezés, törvényalkotás, családalapítás és gyász, vagy épp az utódlás sokadik elregélésére nem vállalkozik. Helyette azonban arra törekszik, hogy megrajzolja annak a kivételes egyéniségnek a portréját, aki – hála apja nevelésének, ifjú felesége és hű emberei támogatásának, a történelmi körülményeknek, s Isten kegyelmének – egyesítette az országot, s Győztesként uralni kezdte azt.

 

Be kell valljam, az én Istvánom nem egészen olyan, amilyennek a regény megrajzolja. Van valami olyan nemes, ideális, kissé szoborszerű a Makkai ábrázolta fiatal uralkodóban, amivel nehezen tudok azonosulni, legfeljebb akkor, amikor Gizellával egymásra találnak. Géza fejedelem és Sarolt alakja – bár kevéssé hasonlít a történelmire – már sokkal izgalmasabb, élőbb. A párhuzamos szerelmi szálban szereplő két fiatal, Bogárka és Döli története viszont önmagában, minden jelképes értelem nélkül is megéri az elbeszélést. A regény erőssége a leírás, a hangulatfestés és a felidézés, az ízes szöveg. Még úgy is, hogy az Esztergám vagy rögélés sosemvolt szóalakjai, s az ízés, űzés és őzés különös, nem létező, „ómagyar” keveréke nagyon különös nyelvi világot hoz létre a könyvben.

 

Schöpflin Aladár, a Nyugat európai ízlésű kritikusa a Táltoskirályról írta 1934-ben: „Az író epikai leleménye egyes ornamentális jelenetkékben, néhány mellékalak kevés vonalú, finom rajzában és néhány intarzia-szerűen beillesztett részletben mutatkozik meg legvonzóbban.” Mindez tökéletesen ráillik a Magyarok csillaga különleges szövetű történetére is. Schöpflin azonban így folytatta: „ezek enyhítik az egésznek kissé hűvös levegőjét”. Ez már nem igaz a Magyarok csillagára: ez az István-regény izzik és lobog. Néha talán túl fényes, túl idealizált, túl öntörvényű: de valódi történelmi regény.