Boris Vian: Pusztuljon minden rusnyaság
Írta: Galgóczi Tamás | 2012. 09. 26.
Na ilyen az igazi crossover regény, melynek szerzője könnyű helyzetben volt, hiszen cseppet sem esett nehezére a két műfaj keverése (krimi és szépirodalom), elvégre mindegyikben otthon érezte magát, és az egyikben kifejezetten sikeresnek számított a maga idejében. Igen, Boris Vianról van szó, aki Vernon Sullivan álnéven ezt megelőzően már két krimivel felkerül a francia sikerlistákra (Köpök a sírotokra, A holtaknak már mindegy). A harmadik krimijében már nem törődött annyira az inkognitó fenntartásával, ezért ebbe a történetbe minden ötletét belezsúfolta. Van itt krimi (magánkopó), sci-fi (őrül tudós), erotika (a rá jellemző módon), és nem utolsó sorban szépirodalom, a Pekingi ősz vagy a Tajtékos napok látomásos-avantgard receptje szerint.
A legszebb az egészben, hogy olvasás közben egyik alkotóelem sem tűnik öncélúnak, minden hihető, logikus és jól illeszkedik a történetbe. Kezdve azzal, hogy a főszereplő (Rocky Bailey) szexuális energiáit testedzésbe folytja, így nem csupán antik szoborszerű külsőre tesz szert, hanem egyfajta felsőbbrendűséggel nézi ismerőseit, akik idejük jelentős részét párkeresésre fordítják; zárva azzal, hogy a központilag előírt szépségideál nem minden esetben egyezik az emberek elképzelésével.
Akárcsak az eddigi újrakiadások esetében, a szöveg most is alapos szerkesztésen esett át, így nem csoda, hogy bár a történet megegyezik a korábbi Láng Kiadós verzióval, gyakorlatilag alig lehet ráismerni a mondatokra. Ez a változást már az eltérő cím is jelzi – úgy tűnik Vian nyelvezete kifogott a korábbi fordítókon. Szokás szerint a változások előnyére váltak a regénynek, ha lehet még pergőbb, még ízesebb, még jobb lett. S nem utolsó sorban most olyan apróságokra is rácsodálkoztam, amik korábban elkerülték a figyelmemet.
Rocky Bailey minden további nélkül kiérdemelte nálam a legjobb testű és a legműveltebb magánkopó titulust, köszönhetően latintudásának, amit olyan magától értetődő lazasággal használ, hogy csak na. Igaz erre egyetlen alkalommal kerül sor, és csupán egyetlen szó erejéig, de ezzel bőven lehagyja a többi keményöklű detektívet. Egyébként Rocky abban az értelemben különös figurának számít, hogy a testével kapcsolatos kultuszon kívül szinte semmit nem tudunk meg róla, fogalmunk sincs, mit csinált korábban, nem derül ki, milyen jövedelemből fedezi kiadásait (az biztos, hogy önálló, lévén egyedül él), és bizony a kurta-frucsa befejezésnek köszönhetően a jövőjét illetően sem leszünk okosabbak. Egyetlen bekezdés erejéig azért megosztja velünk a szexualitáson túlmutató erkölcsi értékrendjét.
„– Azért, mert mi marhák vagyunk – mondja Mike -, még nem szabad hagynunk, hogy egyes gazemberek elpusztítsák a társadalmat. Még akkor sem, ha ez a társadalom tele van még nálunk is nagyobb marhákkal.
– Egyáltalán nem értek egyet ezzel az okoskodással – mondom. – Először is, mi nem vagyunk marhák, inkább erényesnek mondanám magunkat, ami dicséretes dolog. Ami pedig a többieket illeti, nos, én köpök rájuk.”
Szokás szerint Takács M. József utószava zárja a kötetet, amelyből nagyjából minden kiderül a mű keletkezésének körülményeiről, a szerkezetében előforduló hibákról, az elszórt utalásokról – gyakorlatilag megfordult a fejemben, hogy ajánlóírás helyett inkább begépelem, annyira alapos. Egy biztos, ez a regény még mindig nagyon tetszik, ezért mindenkinek ajánlom, aki kemény krimire, őrül tudósra, erotikára, vagy nemes egyszerűséggel Vianra vágyik.
Kapcsolódó írás: