Főkép

Neil Gaiman (eddigi) fő műve 2001-ben jelent meg először. Ez volt az első, minden tekintetben önálló regénynek nevezhető alkotása, és elnyert egy rakás rangos díjat (Hugo, Nebula, Locus, Bram Stoker, stb.). Rá két évre magyarul is olvasható volt. Utóbb kijött egy olyan bibliofil verzió, nagyon kis példányszámban, amely a szöveg amolyan „vágatlan, rendezői változatát” tartalmazta. Ebben Gaiman szerint kb. 10.000-rel több szó van. Sok mindent visszatett, amit korábban kihúztak, írt is hozzá, ilyesmik. És a 10. évfordulóra ez a szöveg jelent meg elérhető áron – s most magyarul is.
 
A regény címszereplői régiek és újak: a hatalmas kontinenst megannyi hullámban meglátogató, benépesítő emberek magukkal hozták a saját isteneiket, akiknek azonban nem olyan könnyű gyökeret ereszteni az Újvilágban, a lehetőségek honában, s hatalmuk egyre fogy, ahogy apad híveik serege. Ugyanakkor új istenek is születnek, a modern világ bálványai és irányítói: a pénz, az internet, a média és a többi. Már-már klisésnek hat e két tábor, régi és új összecsapásáról írni. De Gaiman egyik legfőbb tudománya, hogy a kliséket káprázatosan tudja újrahasznosítani.
 
A főszereplő azonban nem isten, bár kétségkívül titokzatos alak: Árnyék a neve, három évet ült a börtönben, épp szabadul, mikor a történet kezdetét veszi. Hallgatag, magának való, de jólelkű, nagydarab fazon, aki alig várja, hogy újra a feleségével lehessen. Önmagában ez sem lenne érdektelen téma, de Gaiman tesz róla, hogy Árnyék se gyarapítsa azon börtönviseltek túlságosan is szűkös táborát, akiknek sikerül visszailleszkedniük a normális, hétköznapi, hovatovább tisztességes életbe. Pláne, mivel felesége ugyanekkor meghal autóbalesetben… Árnyék hamarosan egy igen különös férfiú szolgálatába lép, aki Szerdaként mutatkozik be, és azt mondja neki, mindent megrázó, iszonyatos vihar közeleg, háború, melyhez különféle, hm, emberek segítségét igyekszik megnyerni. Árnyéknak pedig a sofőrködéstől a bunyón át az életét is veszélyeztető táblajátékokig számos és változatos feladatot kell elvégeznie új főnökének, akinek kilétét bárki hamar kitalálhatja, ha legalább egy kicsit ért angolul, és hallott már egynémely európai mítoszokról.
 
Az elkerülhetetlen, grandiózus ütközetig hosszú az út, és keresztbe-kasul vezet Amerikán. Road trip ez, egy olyan Úton, melyben nem a személyi szabadságról van szó, hanem arról, mint is hat az emberre az, amiben hisz, mint hat az ember a világra, különösen, ha az egy részint érintetlen, „új” világ – és fordítva. Mindeközben olyan tájain járunk Amerikának, melyekre a legtöbb amerikai sem jut el soha – és persze egy ilyen regényt is csak egy kívülálló írhatott meg. Hiszen Gaiman zsidó származású angol, aki a regény megírásakor egy évtizede élt abban a roppant, kiszámíthatatlan, feltérképezhetetlen országban, amelyről annyi mindent gondolunk, de közelében sem járhatunk a valóságnak, míg magunk is be nem utazzuk. Azt hiszem legalábbis, hogy egy átlagos magyar ember számára istenigazából elképzelhetetlenek azok a távolságok, a kultúrák elképesztő változatossága és keveredése (és az, hogy mégis mindenütt találni McDonald’s-ot…), meg azok a fura útszéli látványosságok, amelyek oly fontos részét képezik ennek a regénynek…
 
Egyébként Árnyék is valahogy kívülálló. Bár ő a főszereplő, nem vagyunk annyira a fejében, mint sok más elbeszélő mű esetében, félig kívülről látjuk, mi történik vele – illetve úgy sem teljesen, mert bár kapunk róla leírást, csak elnagyoltat. Jó név ez az Árnyék, illik rá. Ezzel együtt szerethető figura, aki valójában egészen konkrét elveket, értékrendet képvisel, mégsem olyan egyértelmű, mint a történet nem-emberi lényei. Igaz, utóbbiak itt részint nem a saját, mítoszi vagy népmesei környezetükben szerepelnek.
 
Nyilván volt Gaiman előtt is, aki arról írt, hogyan viselkedhetnek a különféle istenségek, természetfeletti lények olyan helyzetekben, körülmények között, melyek mások, mint ahogy megismertük őket. Pl. Roger Zelazny-tól A Fény Ura ilyen, s Gaimanre olyannyira bevallottan hatással volt Zelazny, hogy többek között neki is ajánlotta a könyvet. Urban fantasy-t sem Neil írt először. Így talán nem is forradalmi újításai miatt olyan fontos ez a könyv, inkább érzem olyasmi csúcsalkotásnak, mérföldkőnek, amelyet nehéz lesz, ha ugyan nem lehetetlen, bárkinek túlszárnyalnia. Annyi minden van benne, ami messze túlmutat a fantasztikus irodalom keretein, ugyanakkor a fantázia terén olyan, mint egy tabló a régi és új összeütközéséről.
 
Bár Gaiman bizonyos tekintetben nagyon is hétköznapi közegbe, a mai Amerikába helyezte a történetet, érzésem szerint arra emlékeztet minket, hogy mindenben van valami isteni, valami mitikus, valami megfoghatatlan, több mint szemünkkel látható, bölcselmünkkel álmodható. Természetesen ez csak az én saját, jelen pillanatbeli értelmezésem, és más nem feltétlenül attól fog felvillanyozódni, hogy Neil úgy beletrafál egy halom nagy igazságba jelképekről, szavak és rítusok jelentőségéről. Hiszen ez egy többszörösen megtekert, izgalmas, értelmezési rétegekben dús thriller (még David Lynch is büszke lenne rá), amibe mindenki azt lát bele, amit akar, mert a dolgok ilyenek (maga Gaiman is említi a régi sztorit a négy vakról meg az elefántról).
 
Számomra az Amerikai istenek legfőbb szépsége az, hogy átment régi dolgokat. Gaiman nagyon régóta csinálja ezt, a Sandman képregény is tele volt mitikus alakokkal, eseményekkel. Ő felismerte (vagy ösztönösen tudja), hogy a régi történetek nem avulnak el, amennyiben újra és újra elmesélik őket, feltéve, hogy mindig egy kicsit alakulnak az adott korhoz, mesélőhöz, közönséghez. Gaiman számomra sokkal inkább bűvész, szemfényvesztő, aki legalább olyan ügyesen bánik a szavakkal és a történetekkel, mint Árnyék az érmékkel (a börtönben tanult meg trükköket egy könyvből, de a regény végére jön bele igazán). Bradbury, Beagle, Tolkien is ugyanabból a forrásból merít, ugyanarra épít, de ők valamiért mindig is olyannak tűntek nekem, mint akik újat alkottak. Gaiman nem, de ez nem kisebbíti érdemeit: ő az, aki átcsempész rengeteg fontos dolgot, olyasmiket, amik nélkül veszítenénk emberi mivoltunkból.
 
Bizonyos értelemben ez egy ezoterikus regény. Beavatás, alvilágjárás (és út önmagunk felé), megannyi szimbólum van benne, és az is, hogy azok miért olyan fene fontosak. Nem egészen tiszta számomra, mi Gaiman véleménye ezekről a dolgokról, de önmagában az is nagyszerű, hogy volt bátorsága egy ilyen regényt, ennyi mindennel telepakolva megírni. Olyanokra gondolok, hogy pl. egy faág, ha hisznek benne, és úgy gondolnak rá, lándzsává válhat, mely ölni képes, és csaták menetét megfordítani. Meg hogy a különféle istenségek különféle eszmék, dolgok esszenciái. Ugyanakkor jó adag szélhámosság is van a regényben, s hozzá zseniálisak. És legalább annyi popkulturális illetve modern kori utalás, mint amennyi ősi jelkép. És sok jó poén, és költői momentum, emlékezetes cselekményszál és szereplő. Nyilvánvalóan gigászi munka volt ezt a monstrumot megírni, de biztos vagyok benne, hogy Neil annyira élvezte, amennyire író az írást csak élvezheti. A regénybe szőtt megannyi apró sztori is erről árulkodik.
 
Ami a javarészt jól sikerült fordítást illeti, Juhász Viktor mesélte, hogy sikerült Gaimantől megszereznie a változtatások listáját, ami nélkül jószerével újra kellett volna fordítania az egészet, annyira sűrűn beleszőtte Neil azt a tízezer szót a szövegbe. Sajnos a szöveggondozás terén a kiadó nem jeleskedett; megértem, hogy vaskos a könyv, de egy ilyen fontosságú műhöz mérten zavaróan sok az apró hiba, elütés.
 
Úgy hírlik, az HBO sorozatot akar forgatni az Amerikai istenekből. A Trónok harca után bizakodó vagyok, bár elképzelésem sincs, ki lehetne igazán jó Árnyék. De ha összejön, az Amerikai istenek kilép abból a fura státuszból, ami nagyon kevés könyvnek adatik meg: hogy egyszerre kultikus és bestseller. Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni hozzá azok, akik számára ez az egész világ, a tömérdek vallás és mítosz és jelkép, ismeretlen. Már ha lehet ismeretlen valami, ami gépekkel meg a tudomány segítségével ki nem mutatható, mégis belénk kódolt közös múltunk, örökségünk.
 
Részlet a regényből