Főkép

Roger Zelazny (1937–1995) nevét azon kevesek ismerhetik, akik olvasták az Amber (avagy Borostyán) sorozatának magyarul megjelent pár kötetét. A nálunk sajnos elsikkadt-elfelejtett (Uram bocsá’ elsinkófált) széria a fantasy klasszikusai közé tartozik, de az amerikai író számos más könyve is a képzelet irodalma fontos műveinek tárházát gyarapítja.
 
Az 1968-ban Hugo-díjat nyert A Fény Ura leginkább sci-fi és fantasy ötvözet, amennyiben elfogadjuk, hogy a fantasy a mítoszokból és legendákból merít. Merthogy a regény valójában hindu és buddhista mítoszok sajátos feldolgozása. Bár sokáig nem egyértelmű (mert Zelazny nem sokat magyaráz, csak apránként, töredékekben adagolja az információt), a sztori egy távoli bolygón játszódik. A Föld már a múlté, az új planétát pedig az azt egykoron meghódító űrhajósok uralják, akik ehhez különféle hindu istenségek alakját öltötték magukra. Kezükben óriási hatalom összpontosul, például ők döntenek arról, hogy az emberek milyen életben születnek majd újra. Elemi érdekük, hogy ez így is maradjon, ám ahogy az már lenni szokott, jön valaki, akinek mindez nem tetszik, ez esetben egy Buddha-figura, akit Sziddhártaként, Démonok Megkötőjeként és a Fény Uraként is emlegetnek, de aki csak Sam-nek szereti hívatni magát, és igyekszik felnyitni a népek elméjét, viszályt szít, illetve más renegát istenek, valamint a démonizált őslakosok segítségével háborút indít a Mennyek ellen.
 
Mindezt különálló fejezetekben meséli el Zelazny, nem feltétlenül az események eredeti sorrendjében (avagy utalva a keleten uralkodó felfogásra az örök körforgásról), számos értelmezésre adva ezzel módot. Ráadásul az elbeszélés stílusa, nyelvezete is váltakozó, amit kiismerve jobban megérthető a cselekmény, de önmagában véve is bravúros teljesítmény. Persze egy alapvető szinten is kiváló olvasmány A Fény Ura, annyira sajátosak a figurái, a felvázolt helyzetei (amik, lévén mítoszokból valók, egyszersmind nagyon is ismerősek a mi kultúránkban is, hiszen minden egy tőről fakad). De az igazi az, amikor az ember belegondol mindabba, ami ebben a 240 oldalnyi rövidsége ellenére is epikus, óriási regényben benne foglaltatik. Hogy például ha az egykoron a Földről elszármazott emberek képesek voltak olyan technikát létrehozni, amivel valóban isteni hatalomra tettek szert, és képesek a lelkeket illetve tudatokat egyik testből a másikba átjuttatni, akkor vajon nem elképzelhető-e, hogy mindez már korábban megtörtént (amint azt a von Däniken-félék előszeretettel bizonygatják)…
 
Vagy hogy Sam, akinek egyes húzásai történetesen Jézusra is emlékeztetnek, miért teszi, amit, miközben maga is elismeri, hogy bizonyos szempontból csaló, hazug, aki csak holmi fellelt ősi iratokra és tanokra támaszkodva próbálja fellázítani az embereket az életüket uraló, elnyomó (és nem mellesleg szintén hazug) istenségek ellen. Nem is sorolom tovább, nem akarok senkit befolyásolni. Mondom, önmagában is épp eléggé izgalmas a regény, de ha meg az ember utána olvas egy kicsit a különféle neveknek és eseményeknek, ráébredhet, hogy Zelazny milyen fantasztikusat, hovatovább zseniálisat alkotott. Hiszen szokás mondani, hogy a történelem vagy a sors gyakran ismétli önmagát, az Upanisadok, a Mahábhárata meg sok más keleti írás és tan pedig leírja, hogy még az istenek léte is véges, az is része a körforgásnak, Zelazny pedig az emberit és istenit egyesítette, és szédítő perspektívákra nyitott ajtót. Ilyen formán nem is könnyű olvasmány ez, de filozofikus hajlamú, élet és halál, valóság és hit nagy kérdéseire válaszokat keresők számára különösen csemege!
 
Részlet a regényből