FőképFülszöveg:
Mike Ainsel három évet töltött börtönben, közben mindvégig csak azt a pillanatot várta, amikor végre hazatérhet szeretett feleségéhez, hogy együtt új életet kezdjenek. De mielőtt találkozhatnának, szabadulása előtt néhány nappal a felesége autóbaleset áldozata lesz. Mike élete romokban hever, és ekkor a sors egy különös idegennel hozza össze, aki Szerda néven mutatkozik be, és furcsa módon sokkal többet tud róla, mint ő saját magáról. Szerda munkát ajánl neki, és miközben az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, Mike kénytelen lesz megtanulni, hogy a múlt sohasem hal meg igazából. Mindenkinek, még az ő szeretett Laurájának is voltak titkai, és az álmok, mesék, legendák sokkal valóságosabbak, mint azt korábban gondolta volna. Mike számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mindennapi élet nyugodt felszíne alatt különös vihar tombol. Egy háború, amelynek tétje nem más, mint Amerika lelke. Egy háború, amelynek Mike Ainsel hirtelen a kellős közepén találja magát.
 
A Hugo-, Nebula-, Bram Stoker és Locus-díjas, világszerte elsöprő sikerű regényt most a könyv megjelenésének tizedik évfordulójára kibővített változatban vehetik kezükbe a magyar olvasók.

Részlet a regényből:
Előszó a tizedik évfordulóra megjelent jubileumi kiadáshoz

Fogalmam sincs, milyen érzés lehet olvasni ezt a regényt. Csak azt tudom, milyen volt átélni a megírás folyamatát.
1992-ben költöztem Amerikába. Akkor kezdett el motoszkálni valami a fejemben, ami kezdetben sokáig csak összefüggéstelen, de fontosnak tűnő öt le tek halmaza volt: két férfi találkozik a repülőn, egy autó a jégen, az érme trükkök jelentősége, és mindenekelőtt Amerika, ez a különös, hatalmas hely, aminek hirtelen a lakója lettem, de semmit sem értettem belőle. Én azonban meg akartam érteni ezt az országot. Sőt mi több, meg akartam örökíteni írásban.
Aztán történt egyszer, hogy egy kurta izlandi átszállás alkalmával éppen a Leif Erikson utazásairól készített diorámát nézegettem, amikor váratlanul összeállt a fejemben a kép. Azonnal írtam egy levelet az ügynökömnek és a szerkesztőmnek, amiben vázoltam a könyv lényegét. A lap tetejére még odabiggyesztettem, hogy „Amerikai istenek”, de biztosra vettem, hogy ennél jobb címötlet is eszembe fog jutni.
Néhány héttel később a szerkesztőm átküldte a könyv egyik lehetséges borítótervét. A kép egy utat ábrázolt, cikázó villámmal a látóhatáron, a tetején pedig az „Amerikai istenek” felirat díszelgett. Pontosan úgy nézett ki, mintha a fejemben formálódó regény borítója lenne.
Egyszóval volt egy borítóm, amihez még nem készült el a könyv, és a gondolat egyszerre tűnt felvillanyozónak és félelmetesnek. A képet kitettem a falra, majd egy darabig megszeppenve méregettem, és hirtelen biztosan tudtam, hogy ezzel vége a címkeresésnek. Ez volt a könyv borítója. Ez volt a könyv.
Most már csak meg kellett írni.
Az első fejezet egy vonatúton, Chicago és San Diego között született meg. Az utazást később sem hagytam abba, eközben pedig folytattam az írást. Eldugott vidéki utakon autóztam Minneapolisból Floridába, mert úgy gondoltam, hogy Árnyék, a könyv hőse ugyanezeken az utakon vándorol majd. Írtam tovább, amikor pedig úgy éreztem, elakadtam, ismét útnak indultam. Húsos pitét ettem Michiganben, Cairóban pedig kukoricafasírtot. Próbáltam csak olyan helyekről írni, ahol jártam.
Ez a regény sok helyen készült – különböző floridai házakban, egy fakunyhóban valamelyik wisconsini tó partján, egy Las Vegas-i hotelszobában. Árnyékkal együtt jártam az országot, és ha éppen nem tudtam, mi történik vele, akkor írtam egy történetet azokról, akik Amerikába jöttek, és mire azzal végeztem, addigra azt is tudtam, mit fog tenni Árnyék, és visszatértem hozzá. Azt a cél tűztem ki magam elé, hogy naponta kétezer szót írjak meg, és ha sikerült összehozni ezret, boldog voltam.
Emlékszem, amikor elkészült az első teljes vázlat, azt mondtam Gene Wolfe-nak – ő a legbölcsebb író a barátaim között, és több kiváló könyvet írt, mint bárki más, akit ismerek –, hogy úgy érzem, végre megtanultam regényt írni. Gene kedves mosollyal nézett rám. „Azt soha senki nem fogja megtanulni, hogyan kell regényt írni – mondta. – Csak azt, hogyan kell megírni az éppen aktuális könyvet.”
Gene-nek igaza volt. Sikeresen megtanultam, hogyan kell megírni azt a regényt, amin dolgoztam, de semmi mást. Mindenesetre egy nagyon szép, furcsa könyvet tanultam meg írni. Folyamatosan tudatában voltam annak is, milyen sok mindenben elmarad a befejezett mű attól a csodálatos, aranyfényben csillogó, tökéletes könyvtől, ami a fejemben élt, de még így is nagyon boldoggá tett a végeredmény.
Közben szakállat növesztettem és a hajamat sem vágtam le, amit sokan kissé furcsának találtak (leszámítva a svédeket, akiknek ez határozottan tetszett, és mint mesélték, volt egy királyuk, aki egyszer egészen hasonlóra vállalkozott, habár nem regényírás kapcsán). Amikor az első piszkozat végére értem, megborotválkoztam, majd nem sokkal ezután a célszerűtlenül hosszú hajtincsektől is megszabadultam.
A második piszkozat véglegesítése közben bizonyos dolgokat még jobban kibontottam vagy tisztáztam. Azok a jelenetek, amelyek a kelleténél szűkszavúbbak voltak, terebélyesedtek, a túlságosan elburjánzó pillanatokat pedig megnyestem.
Ezt a regényt sok mindennek szántam. Egy nagy, fura, csapongó könyvet akartam írni, és ez végül sikerült is. Olyan könyvről álmodtam, amelyben helyet kaphatott minden, amit Amerikával kapcsolatban nagyon szerettem vagy éppen rögeszmésen foglalkoztatott, azok az apróságok, amelyekről mindig megfeledkeznek a filmekben vagy a tévésorozatokban.
Végül befejeztem és elküldtem a könyvet. Némi megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, hogy egy mondás szerint a regény definíciója a „terjedelmes próza, amiben akad egy csomó hiba”, és egészen biztosra vettem, hogy valami ilyesmit írtam én is.
A szerkesztőmet aggasztotta, hogy a regény egy kicsit hosszabb és csapongóbb a kelleténél (a furcsaságával nem volt problémája), ezért arra kért, vegyem feszesebbre, és ezt meg is tettem. Utólag úgy érzem, jogosak voltak az aggályai, mert a regény meglehetősen sikeres lett – sokat eladtak belőle, és nagyon szerencsésnek érzem magamat, amiért elég sok díjat nyert, többek között a Nebulát és a Hugót (amelyek elsősorban science-fiction díjak), a Bram Stokert (ami horror) és a Locust (ami fantasy), ez pedig tökéletesen igazolta az elképzelésemet, hogy valóban fura könyvet sikerült írnom, ami népszerű lett ugyan, mégsem tudta senki igazán, melyik kategóriába tartozik.
Ez azonban akkor még a jövő zenéje volt: először ki kellett adni. A kiadás folyamata lenyűgözött, ezért indítottam egy blogot, hogy a megjelenés szakaszairól tudósítsak (a blogot egyébként a mai napig írom, bár a témája már régen más). A megjelenést egy dedikálókörút követte az Egyesült Államokban, majd Kanadában, végül pedig otthon, Angliában. A körút legelső állomása a New York-i Világkereskedelmi Központ Borders könyvesboltjában volt. Pár nappal azután, hogy a turné véget ért, és hazatértem, 2001. szeptember 11-én már sem a bolt, sem a Világkereskedelmi Központ nem létezett többé.
Leginkább a regény fogadtatása lepett meg.
Előtte már megszoktam, hogy olyan történeteket mesélek, amiket az emberek vagy szerettek, vagy nem olvastak. Ezt a könyvet azonban az olvasók vagy imádták, vagy gyűlölték. És azok, akik a második csoportba tartoztak – még akkor is, ha a többi munkámat kedvelték –, szívből utálták. Egyesek szerint a könyv nem lett elég amerikai, míg mások túlságosan amerikainak tartották; voltak, akik ellenszenvesnek találták Árnyékot, mások szerint elkerülte a figyelmemet, hogy Amerika igazi vallása a sport és így tovább. Ezek kétségkívül jogos észrevételek. Végül azonban a regény többé-kevésbé megtalálta az olvasóit. Talán nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom, többen szerették, mint ahányan nem, és ők egészen a mai napig szeretik is.
Remélem, egy napon még visszatérek ehhez a történethez. Végtére is Árnyék azóta tíz évvel idősebb. Akárcsak Amerika. Az istenek pedig várnak.
Neil Gaiman
2010. szeptember

Megjegyzés az új kiadás szövegéhez

Ez a könyv, amit az olvasó a kezében tart, némileg különbözik az első kiadástól.
Nem sokkal az Amerikai istenek első megjelenését követően Pete Atkins és Peter Schneider, az azóta sajnálatos módon megszűnt kis kiadó, a Hill House Publishing tulajdonosai megegyeztek a regény amerikai kiadójával, és kihozták az Amerikai istenek egyedi változatát. Amint egyre többet meséltek arról a sok bámulatos apróságról, amellyel a korlátozott példányszámú megjelenés fényét kívánták fokozni – egy valódi könyvkötészeti remekben gondolkodtak –, én fokozódó szorongással gondoltam a kiadás alapjául szolgáló szövegre.
Majd bátortalanul megkérdeztem, nem akarják-e az eredeti, vágatlan kéziratot használni hozzá?
Mint kiderült, akarták.
Ezzel aztán egészen újfajta komplikációk egész sorozata kezdődött, ugyanis rádöbbentem, hogy miután meghúztam az Amerikai isteneket, számos más helyen nyúltam még bele a szövegbe javítási céllal. Vagyis egy ilyen végleges kiadás kizárólag akkor jöhet létre, ha valaki fogja az utolsó szerkesztetlen változatomat, és összeveti a legutolsó szerkesztett változattal, amit utána összefésül a megjelent kiadással is (ugyanis könnyed szívvel firkáltam tele a betördelt próbanyomatokat a különböző szerkesztői változtatásaimmal, amelyekről ugyanilyen könnyed szívvel felejtettem el listát vezetni), és vitás esetekben eldönti, melyik változatot használja.
Ez már ránézésre is hihetetlenül nagy munkának tűnt. Vagyis a körülménye ket tekintve az egyetlen elfogadható döntést hoztam, amit tehettem: elküldtem Pete Atkinsnek néhány rendkívül terjedelmes dokumentumfájlt, hozzácsaptam a könyv két példányát (az amerikai és a brit kiadást), illetve azt a listát, amiben a megjelenés óta talált elütéseket és apró hibákat vezettem, majd megkértem, hogy vágjon rendet a káoszban. És Pete Atkins kiválóan eleget tett a feladatnak. Ezután én is nekiültem a kéziratnak, amit Pete előkészített, és szintén végigolvastam az egészet: ahol kellett, kijavítottam pár hibát, rendezettebbé tettem a szöveget, és esetenként olyan kihúzott részeket is visszaállítottam, amelyeket nem kizárólag a feszesség kedvéért húztam ki. Így született meg az a végleges változat, amellyel tökéletesen elégedett voltam (tekintve, hogy egy regény, mint azt talán már említettem, nem más, mint terjedelmes próza, amiben akad egy csomó hiba).
A Hill House végül korlátozott példányszámban ki is hozta a regényt – talán 750 darab készült belőle („valódi könyvkötészeti remek”, mondták róla, és ezúttal nem azok, akik megjelentették). Nagyon drága kiadvány volt. Rendkívül hálás vagyok, amiért a kiadóim az első megjelenés tizedik évfordulójára ezt a bővített változatot kívánták piacra dobni, ezúttal jóval több példányban, mint 750, ráadásul sokkal olcsóbban. Az Amerikai istenek jubileumi kiadása, amit a kedves olvasó a kezében tart, durván tizenkétezer szóval hosszabb annál, amelyik a díjakat nyerte, egyúttal ez az, amire a legbüszkébb vagyok.
Szeretnék köszönetet mondani Jennifer Hershey-nek, a regény eredeti szerkesztőjének, illetve Jennifer Brehlnek, aki ennél a kiadásnál bábáskodott, és mindenekelőtt szeretném kifejezni hálámat Pete Atkinsnek a kézirat előkészítésében végzett hatalmas munkáért.

Caveat, avagy figyelmeztetés vándoroknak

Ez a könyv a képzelet szülötte, nem útikalauz. Habár az Amerikai Egyesült Államok földrajza ebben a történetben nem teljesen képzeletbeli – a regényben felbukkanó helyszínek nagy része meglátogatható, az ösvények többségén bárki útnak indulhat, sőt még az utakat is megtalálja a térképen –, több helyen éltem alkotói szabadságommal. Kevesebb alkalommal, mint az olvasó talán gondolná, de ettől függetlenül éltem vele.
Senkitől sem kértem engedélyt – és nem is kaptam –, hogy valóban létező helyszíneket szerepeltessek a történetben, és úgy gondolom, hogy Sziklaváros (Rock City) vagy a Sziklára Épült Ház (The House on The Rocks) tulajdonosai, esetleg a vadászok, akik a moteljüket igazgatják Amerika kellős közepén, legalább annyira meglepődhetnek azon, hogy birtokuk felbukkan a könyv lapjain, mint bárki más.
Néhány helyszínt kissé ködösítettem: Lakeside városát például vagy a farmot, ahol a kőrisfa nő, Blacksburgtól egyórányira délre. Akinek kedve tartja, felkutathatja őket. Még az sem lehetetlen, hogy meg is találja.
Ezenkívül talán szükségtelen is megemlítenem, hogy a regényben felbukkanó összes szereplő, legyen akár élő, akár holt, mind kitalált személy vagy fiktív összefüggésben szerepel. Csak az istenek valódiak.

Az egyik kérdés, ami mindig is komolyan foglalkoztatott, az, vajon mi történik a démoni lényekkel, amikor az emigránsok elhagyják hazájukat. Az amerikai írek emlékeznek a tündérekre, az amerikai norvégok a nissékre, az amerikai görögök a brukolakhoszra, de csak mint az óhaza egyik jellegzetességére. Amikor egyszer rákérdeztem, miért nem találkozhatunk ilyen démonokkal Amerikában, informátorom zavartan kuncogott, és azt felelte: „Félnek átkelni az óceánon, mert túl messze lennének az otthonuktól”, és rámutatott, hogy Krisztus és apostolai sohasem jártak Amerikában.
Richard Dorson: A Theory of American Folklore
(University of Chicago Press, 1971)

Első rész
Árnyékok

Első fejezet
Mármint az országunk határaira gondol, jó uram? Nos, északon az északi fény határol minket, keleten a felkelő nap, délen a napéjegyenlőségek eltolódása, nyugaton pedig az Utolsó Ítélet Napja.
The American Joe Miller’s Jest Book

Árnyék három évet húzott le a börtönben. Kellően nagydarab volt, és eléggé „ne-aszakodjatok-velem” arccal nézett a világba ahhoz, hogy a legnagyobb problémát az okozza, mihez kezdjen rengeteg szabadidejével. Így hát sokat súlyzózott, bűvésztrükköket tanult egy pénzérmével, és sokat gondolt arra, mennyire szereti a feleségét.
A börtönbüntetésben a legjobb dolog – Árnyék véleménye szerint talán az egyetlen jó dolog – a megkönnyebbülés érzése. Az érzés, hogy a lehető legmélyebbre zuhant – és ennél mélyebbre már nem fog. Nem aggódott, hogy el fogják kapni, mert már elkapták. Egyszer sem riadt fel halálfélelemmel eltelve, és többé nem rettegett attól, mi fog történni holnap, mert az már tegnap megtörtént.
Árnyék arra a következtetésre jutott, nem számít, hogy valaki elkövette-e azt, amiért elítélték. Tapasztalatai szerint a börtönben mindenki neheztelt valamiért: mindig akadt egy apróság, amit a hatóságok elrontottak, valami, amit a nyakadba varrtak, pedig el sem követted – vagy nem is pontosan úgy csináltad, mint ahogy azt ők állították. Egyetlen dolog számított csupán – az, hogy elkaptak.
Erre az első néhány napban rájött, amikor a helyi szlengtől kezdve a pocsék kajáig még minden teljesen új volt. A rácsok közötti élet nyomorúságos, bőr alá kúszó iszonyata ellenére megkönnyebbültebben lélegzett.
Árnyék megpróbált keveset beszélgetni. Valamikor a második év közepén említhette meg elméletét cellatársának, Low Key Lyesmithnek.
Low Key, a minnesotai szélhámos felvillantotta sebhelyes mosolyát.
– Egen – mondta. – Ez így igaz. Még jobb, ha halálra ítéltek. Akkor aztán eszedbe jut az összes vicc azokról a tagokról, akik lerúgták a csizmájukat, amikor a nyakukba vetették a hurkot, mert a cimboráik mindig azt mondogatták nekik, figyeljetek, csizmában fogtok meghalni.
– És ez vicces? – kérdezte Árnyék.
– Frankón. Akasztófahumor. A legjobb, amit errefelé hallhatsz… Blamm, a legrosszabb már megtörtént. A következő pár napban szépen lassan leesik, hogy ez tényleg megtörténik, aztán visznek is a kordén, hogy vidáman bokázzál a semmiben.
– Mikor akasztottak utoljára embert ebben az államban? – kérdezte Árnyék.
– Honnan a büdös francból tudjam? – Lyesmith rendkívül rövidre nyírta a haját. Kilátszott alóla a fejbőre. – De mondok én neked valamit. Ez az ország elindult a lejtőn, amikor felhagytak az akasztással. Nem alkudozhatsz többé az életedért. Nem gyűjthetsz földet az akasztófa alól.
Árnyék vállat vont. Ő semmi romantikust nem talált a halálbüntetésben.
Ha valakit nem ítéltek halálra, gondolta végül, akkor a börtön legjobb esetben csak időlegesen szakítja ki az életből, két okból. Először is: az élet vissza szivárog a börtönbe. Mindig lehet tovább süllyedni – még akkor is, ha levettek a játéktábláról. Az élet megy tovább, akár a mikroszkóp alatt, akár a rácsok mögött. Másodszor: ha elég ideig vársz, egy napon úgyis kiengednek.
Ez a pillanat kezdetben túl messze volt ahhoz, hogy koncentrálni tudjon rá. Aztán távoli reménysugárrá vált, és Árnyék megtanulta, miként mondogassa magának, hogy „ez is elmúlik egyszer”, amikor a nyakába szakadt a börtön összes szarsága, ami a börtönben állandóan megesik. Egy napon kinyílik a mágikus ajtó, és kisétál rajta. Ezért sorban húzogatta ki a napokat az Észak-Amerika énekesmadarait ábrázoló naptárban – ez volt az egyetlen naptár, amit a börtönraktárban kapni lehetett –, és lement a nap, de nem látta, majd feljött a nap, és azt sem látta. Érmetrükköket tanult egy könyvből, amit a börtönkönyvtár sivár pusztaságában talált, súlyzózott, és gondolatban listát készített arról, mit fog csinálni, ha kiszabadul.
Árnyék listája egyre rövidebb lett. Két év múlva mindössze három dologból állt.
Először is megfürdik. Hosszú ideig, eltökélten áztatja majd magát, fürdőkádban, habfürdő pamacsai között. Talán újságot is olvas közben, talán nem. Az egyik nap így gondolta, a másik nap meg amúgy.
Másodszor: szárazra törli magát, és felvesz egy köntöst. Talán egy papucsot is. A papucs, mint ötlet, tetszett neki. Ha dohányos lenne, addigra már elszívott volna egy pipát, de nem dohányzott. Felkapja a feleségét, átöleli („Kutyus kám! – sikkantja a felesége megjátszott rémülettel és valódi élvezettel. – Mit művelsz?”). Beviszi a hálószobába és becsukja az ajtót. Ha megéheznek, rendelnek pizzát.
A harmadik dolog: miután előbújnak a hálószobából, mondjuk úgy néhány nap múlva, onnantól fogva meghúzza magát, és soha többé nem keveredik zűrbe.
– És akkor boldog lennél? – kérdezte Low Key. Aznap a műhelyben dolgoztak, madáretetőket készítettek, ami csak árnyalatnyival volt érdekesebb, mintha rendszámtáblákba ütötték volna bele a számokat.
– Ne nevezz boldognak senkit – mondta Árnyék –, amíg meg nem halt.
– Hérodotosz – mondta Low Key. – Hé. Tanulsz.
– Ki a faszom az a Hérodotosz? – kérdezte a Jeges, aki egymáshoz nyomta a madáretető oldalait, és továbbadta Árnyéknak, aki szorosan összecsavarozta az egészet.
– Egy halott görög – mondta Árnyék.
– A legutolsó barátnőm görög volt – mondta a Jeges. – Hogy a családja milyen szarságokat meg nem evett. El se hinnétek. Levélbe csavart rizst. Meg egy csomó hasonló szart.
A Jeges akkora volt, mint egy kólaautomata, és ugyanolyan felépítésű, kék szemekkel és annyira szőke hajjal, hogy majdnem fehérnek látszott. Péppé vert egy fickót, aki elkövette azt a hibát, hogy letapizta a Jeges barátnőjét a bárban, ahol a nő táncolt, a Jeges pedig kidobóként dolgozott. A fickó haverjai kihívták a rendőröket, akik letartóztatták a Jegest, lefuttatták az adatait a számítógépen, és kiderült, hogy tizennyolc hónappal ezelőtt lelépett a munkaszolgálatról a felfüggesztett börtönbüntetése közben.
– Miért, mit kellett volna tennem? – kérdezte a Jeges megbántva, amikor elmesélte Árnyéknak az egész szomorú történetet. – Megmondtam neki, hogy a csaj a barátnőm. Hagynom kellett volna, hogy ilyen pofátlanul viselkedjen velem? He? Figyelj, össze-vissza fogdosta!
Árnyék erre csak teljesen semmitmondó válasszal szolgálhatott:
– Te tudod – és ennyiben hagyta a dolgot. Egyet korán megtanult: a börtönben egyedül töltöd le a büntetésedet. Senkinek sem segíthetsz benne.
Húzd meg magad. Csináld végig egyedül.
Néhány hónappal korábban Lyesmith kölcsönadta Árnyéknak Hérodotosz történeteinek kopott, puhafedeles kiadását.
– Nem unalmas. Király – mondta, amikor Árnyék közölte, hogy ő nem olvas könyveket. – Olvasd csak el, aztán te is azt mondod, király.
Árnyék elfintorodott, de olvasni kezdett, és akarata ellenére horogra akadt.
– Görögök – mondta a Jeges undorodva. – Még csak nem is igaz, amit állítanak róluk. Egyszer megpróbáltam a csajommal a fenekébe, hát majdnem kikaparta a szememet.
Az egyik nap Lyesmitht minden figyelmeztetés nélkül átszállították. Árnyékra hagyta a könyvét. A lapok között néhány pénzérme lapult, két negyeddolláros, egy ötcentes és egy penny. A pénzt nyilvánvalóan becsempészték: ha valaki egy érmét kiélezett a falon, egy bunyóban könnyedén felhasíthatta vele az ellenfele arcát. Árnyéknak nem kellett fegyver; csak szeretett volna kezdeni valamit a kezével.
Nem volt babonás. Nem hitt semmiben, amit a saját szemével nem látott. De azokban az utolsó hetekben mégis úgy érezte, hogy a börtön felett a katasztrófa viharfelhői gyülekeznek, pontosan úgy, mint a rablás előtt. Gyomra helyén mintha hatalmas üreg tátongott volna, és azt mondogatta magában, biztosan csak fél visszatérni a külvilágba. De nem győzte meg magát teljesen. Sokkal paranoiásabb volt az átlagosnál, és ami a börtönben átlagos, az sok, a paranoia pedig a túlélés eszköze. Árnyék még csendesebb, még árnyékszerűbb lett, mint azelőtt. Azon kapta magát, hogy az őrök meg a többi rab testbeszédét figyeli, hátha talál egy nyomot, ami elárulná, miféle rossz dolog fog történni, mert abban biztos volt, hogy valami történni fog.
Egy hónappal a szabadulása előtt Árnyék egy jéghideg irodában ült, szemben egy alacsony férfival, akinek borvörös anyajegy virított a homlokán. Az íróasztal két szemközti oldalán ültek; a férfi előtt Árnyék dossziéja hevert kinyitva, és egy golyóstollat szorongatott a kezében. A toll végét már alaposan megrágcsál ták.
– Fázol, Árnyék?
– Igen – mondta Árnyék. – Egy kicsit.
A férfi vállat vont.
– Ilyen a rendszer – mondta. – A kazánokat csak december elsején kapcsolják be. Aztán március elsején leállnak. Nem én találtam ki. – Miután ezzel letudta az udvariaskodást, mutatóujjával végigsimított a dosszié fedőlapjának belsejére gemkapcsozott papírlapon. – Harminckét éves vagy?
– Igen, uram.
– Fiatalabbnak látszol.
– Az egészséges életmód.
– Itt azt írják, kitűnő magaviseletet tanúsítottál.
– Megtanultam a leckét, uram.
– Nem mondod. Valóban? – Átható pillantással Árnyékra nézett, homlokán ettől lejjebb csúszott az anyajegy. Árnyék arra gondolt, esetleg elmesélhetné neki néhány elméletét a börtönökről, de nem szólt. Inkább bólintott, és arra koncentrált, hogy kellően bűntudatosnak látsszon.
– Itt azt írják, van feleséged, Árnyék.
– Laurának hívják.
– És hogy jöttök ki egymással?
– Elég jól. Amikor letartóztattak, akkor azért eléggé kiakadt rám. Ha lehetősége nyílt rá, meglátogatott, de nagyon messze lakik. Levelezünk, meg felhívom, amikor csak tudom.
– Mivel foglalkozik a feleséged?
– Utazási ügynök. Embereket küldözget a világ minden sarkába.
– Hogyan ismerkedtetek meg?
Árnyék nem bírt rájönni, miért kérdezi ezt tőle. Felmerült benne az ötlet, hogy közli a férfival, semmi köze hozzá, aztán azt mondta:
– A legjobb barátom feleségének a legjobb barátnője. Összehoztak nekünk egy randit, pedig nem is ismertük egymást. Bejött.
– És vár rád egy munkahely?
– Igen, uram. A barátom, Robbie, akit az előbb említettem, az Izomtanya tulajdonosa, ahol régebben edzőként dolgoztam. Azt mondja, a régi melóm csak rám vár.
A férfi felhúzta a szemöldökét.
– Valóban?
– Azt mondja, jó húzás lesz. Visszacsalogatok néhány régi kuncsaftot, és bejönnek a kemény legények is, akik még keményebbek akarnak lenni.
A férfi elégedettnek tűnt. A golyóstolla végét rágcsálta, aztán megfordította
a lapot.
– Mit gondolsz a bűncselekményről, amit elkövettél?
Árnyék vállat vont.
– Ostoba voltam – mondta, és komolyan gondolta.
Az anyajegyes férfi sóhajtott. Bejelölt egy négyzetet a listáján. Aztán belelapozott Árnyék dossziéjába.
– Hogy jutsz haza? – kérdezte. – Busszal?
– Hazarepülök. Jó, ha az embernek utazási ügynök a felesége.
A férfi elfintorodott, és az anyajegy meggyűrődött a homlokán.
– Küldött jegyet?
– Nem volt rá szükség. Csak az igazoló kódot kaptam meg. Elektronikus jegy. Csak kimegyek a repülőtérre egy hónapon belül, igazolom magam, és már el is tűntem innen.
A férfi bólintott, még egy utolsó megjegyzést firkantott a lapra, aztán becsukta a dossziét és letette a golyóstollat. Világos keze úgy hevert a szürke irattartón, mint egy rózsaszín állat. Egymáshoz nyomta az ujjait, gúlát formázott belőlük, és vizenyősen ködös tekintete Árnyékra meredt.
– Szerencsés vagy – mondta. – Van valaki, akihez visszamehetsz, vár rád egy munkahely. Elfelejtheted ezt az egészet. Kapsz egy második esélyt. Használd ki!
Amikor Árnyék felállt, a férfi nem nyújtott kezet, és Árnyék nem is várt tőle ilyesmit.
Az utolsó hét volt a legrosszabb. Bizonyos tekintetben rosszabb, mint az előző három év együttvéve. Árnyék arra tippelt, hátha az időjárás miatt van az egész: nyomasztó, csendes és hideg idő volt. Mintha vihar közeledne, de nem akarna ideérni. Állandóan nyugtalan volt, gyomrát ideges görcs rántotta össze, mintha valami nagyon rossz dolog készülődne. A börtönudvaron viharos szél dühöngött. Árnyék néha úgy érezte, hó illatát sodorja magával.
Felhívta a feleségét, és R-beszélgetést kért. Tudta, hogy a telefontársaságok plusz három dollárt számolnak fel minden börtönből indított hívásért. Ezért olyan udvariasak a telefonközpontosok azokkal, akik a börtönből telefonálnak, gondolta Árnyék: tisztában vannak vele, hogy tőlük kapják a fizetésüket.
– Furcsán érzem magam – mondta Laurának. Nem ezzel kezdte. Először azt mondta neki, hogy „Szeretlek”, mert jó dolog ilyesmit mondani, ha komolyan gondolod, és Árnyék komolyan gondolta.
– Szia – mondta Laura. – Én is szeretlek. Miért érzed magad furcsán?
– Nem tudom – felelte Árnyék. – Talán az idő teszi. Ha lezúdulna a vihar, talán minden rendben lenne.
– Itt szép idő van – mondta Laura. – Még nem hullott le az összes levél. Ha nem érkezik meg a vihar, te is megláthatod, amikor hazaérsz.
– Öt nap múlva – mondta Árnyék.
– Százhúsz óra, és itthon leszel – mondta a felesége.
– Minden rendben van veled? Semmi gond?
– Jól vagyok. Ma éjjel meglátogatom Robbie-t. Meglepetésbulit kell szerveznünk a hazatérésed alkalmából.
– Meglepetésbuli?
– Persze. De nem tudsz róla semmit, jó?
– Az égvilágon semmit.
– Hát ilyen remek férjem van nekem – mondta Laura. Árnyék azon kapta magát, hogy mosolyog. Három éve börtönben ült, de a felesége még mindig meg tudta nevettetni.
– Szeretlek, kicsim – mondta.
– Szeretlek, kutyuskám – mondta Laura.
Árnyék letette a telefont.
Amikor összeházasodtak, Laura elmesélte, hogy szeretett volna egy kiskutyát, de a főbérlő azt mondta, a bérleti szerződés szerint nem tarthatnak állatot a lakásban. „Hé! – mondta akkor Árnyék. – Majd leszek én a kiskutyád. Csak mondd, mit akarsz. Rágcsáljam meg a papucsod? Piszkítsak a konyhapadlóra? Nyaljam meg az orrod? Szimatolgassam a lábad közét? Fogadjunk, hogy nincs olyan, amit ne tudnék egy kutya után csinálni.” – Aztán könnyedén felkapta a feleségét, mintha nem lenne nehezebb egy tollpihénél, és elkezdte nyalogatni az orrát, miközben Laura kuncogott meg sikítozott, aztán bevitte a hálószobába.
Az étkezőben Sam Fetisher sompolygott Árnyék mellé, és rámosolygott, közszemlére téve öregedő fogsorát. Leült a szomszédos székre, és nekilátott a sajtos makaróninak.
– Beszélnünk kell – mondta Sam Fetisher.
Az egyik legfeketébb ember volt, akit Árnyék valaha látott. Hatvanéves lehetett. Vagy nyolcvan. Viszont Árnyék találkozott már olyan harmincéves drogfüggőkkel, akik öregebbnek látszottak, mint Sam Fetisher.
– Mm? – kérdezte Árnyék.
– Közeledik a vihar – mondta Sam.
– Én is érzem – mondta Árnyék. – Szerintem hamarosan elkezd havazni.
– Én nem erről beszélek. Ennél nagyobb vihar közeledik. Én mondom ne ked, fiacskám, ha ideér, jobb neked, ha idebent vagy, mintha az utcán kóri cál nál.
– Letöltöttem a büntetésemet – mondta Árnyék. – Pénteken elhúzok innen.
Sam Fetisher Árnyékra meredt.
– Hová valósi vagy? – kérdezte.
– Eagle Point, Indiana.
– Hazudós kis pöcs – mondta Sam Fetisher. – Úgy értettem, eredetileg. Honnan származik a családod?
– Chicagóból – mondta Árnyék. Az édesanyja leánykorában Chicagóban élt, és ott is halt meg, nagyon régen.
– Ahogy mondom. Nagy vihar közeledik. Jobb lesz, ha meghúzod magad, Árnyék fiam. Olyan ez… hogy hívják azt, amin a kontinensek mennek körbekörbe? Valami lemezek, nem?
– Tektonikus lemezek? – tippelt Árnyék.
– Az. Tektonikus lemezek. Olyan ez, mint amikor útnak indulnak, és Észak-Amerika belecsúszik Dél-Amerikába. Nem túl okos ötlet közéjük szorulni. Vágod, amit mondok?
– Véletlenül sem.
A férfi lassan lehunyta egyik barna szemét.
– A francba, nem mondhatod, hogy én nem figyelmeztettelek – mondta Sam Fetisher, és nagy kanál remegő, narancsízű zselét lapátolt a szájába.
– Nem mondom.
Árnyék a fél éjszakát álmatlanul töltötte az ébrenlét meg az álom határán hánykolódva, és azt hallgatta, hogyan horkol és nyög az új cellatársa az alsó priccsen. Néhány zárkával odébb egy férfi nyöszörgött, üvöltött és zokogott, mint egy állat; valaki néha ráüvöltött, hogy fogja már be a kibaszott száját. Árnyék megpróbált nem odafigyelni. Hagyta, hadd csorogjanak végig a testén az üres percek, magányosan és lassan.
Még két nap. Az utolsó negyvennyolc óra zabpehellyel és börtönkávéval kezdődött, meg egy Wilson nevű őrrel, aki a kelleténél keményebben paskolta meg Árnyék vállát, és azt mondta neki:
– Árnyék? Erre.
Árnyék fejben gyorsan leltárt készített. A lelkiismerete tiszta volt, ami börtönbéli tapasztalatai szerint még nem jelentette azt, hogy nem ül nyakig a szarban. A két férfi nagyjából egymás mellett lépkedett, lépteik zaját visszaverte a fém és a beton.
Árnyék a félelem ízét érezte a torkában, és az keserű volt, mint az állott kávé. Most fog lesújtani rá az a rossz dolog…
Agya hátsó sarkában halk hang szólalt meg, azt suttogta, még egy évet hozzácsapnak a büntetéséhez, magánzárkába küldik, levágják a kezét, levágják a fejét. Azzal nyugtatta magát, hogy ez ostobaság, de a szíve úgy vert, hogy majdnem kiugrott a mellkasából.
– Nem értelek, Árnyék – mondta Wilson, miközben mentek.
– Mit nem ért, uram?
– Téged. Baszottul csendes vagy. Túl udvarias. Úgy tudsz várni, mint az igazán öreg rabok, pedig hány éves vagy? Huszonöt? Huszonnyolc?
– Harminckettő, uram.
– És miféle vagy? Latino? Cigány?
– Nem tudok róla, uram. Talán.
– Vagy akad benned egy kis nigger beütés. Van benned nigger, Árnyék?
– Lehetséges, uram. – Árnyék mereven kihúzta magát, egyenesen előre nézett, és minden erejével megpróbálta megakadályozni, hogy ez az alak felhúzza.
– Tényleg? Hát, én csak annyit tudok, hogy rohadtul fosok tőled. – Wilsonnak homokszín haja, homokszín arca és homokszín mosolya volt. – Hamarosan itthagysz minket.
– Remélem, uram.
– Aztán hamarosan jössz is vissza. Látom a szemeden. Szerencsétlen barom vagy. Ha rajtam múlna, az összes hozzád hasonló seggfej örökre rács mögött maradna. Bedugnánk egy lyukba, és örökre megfeledkeznénk rólad.
Tömlöcnek hívják, gondolta Árnyék, de nem szólt semmit. Ez is a túlélés eszköze volt: nem szólt vissza, nem tett megjegyzést a börtönőrök munkapiaci kilátásairól, nem kezdeményezett vitát a bűnhődésről, a rehabilitációról és a visszaesők arányáról. Nem viccelődött, nem okoskodott, sőt a biztonság kedvéért – ha módja nyílt rá – inkább meg sem szólalt, ha a börtön valamelyik alkalmazottjával beszélt. Akkor beszélj, ha kérdeznek. Töltsd le a büntetésed. Sétálj ki a kapun. Menj haza. Áztasd magad a forró vízben. Mondd el Laurának, hogy szereted. Építsd újra az életedet.
Több biztonsági ellenőrzőponton is áthaladtak. Wilson minden alkalommal igazolta magát. Felmentek egy lépcsőn és megálltak a börtönigazgató irodája előtt. Árnyék még egyszer sem járt itt, de tudta, hova jöttek. Az ajtón fekete betűkkel az igazgató neve díszelgett – G. Patterson –, az ajtó mellé pedig kisméretű jelzőlámpát szereltek.
A felső lámpa vörösen világított.
Wilson megnyomott egy gombot a lámpa alatt.
Néhány percig csendben ácsorogtak ott. Árnyék megpróbálta elhitetni magával, hogy minden rendben van, hogy péntek reggel a repülőn ül, és Eagle Point felé repül majd, de ezt maga sem hitte.
A vörös lámpa kihunyt, felvillant alatta a zöld, és Wilson kinyitotta az ajtót. Bementek.
Az elmúlt három évben Árnyék többször látta az igazgatót. Egyszer körbevezetett egy politikust, akit Árnyék nem ismert. Egyszer lezárták a börtönt, a foglyok százasával felsorakoztak az igazgató előtt, aki elmondta nekik, hogy az intézmény túlzsúfolt, és mivel ez a jövőben sem lesz másképpen, jobb lesz, ha hozzászoknak. Árnyék most először látta ilyen közelről.
Ebből a távolságból Patterson sokkal rosszabbul nézett ki. Ovális arca volt, ősz haját katonásan sörtére vágatta. Old Spice illata terjengett körülötte. A háta mögött egy könyvespolc állt, amin mindegyik könyv címében szerepelt a börtön szó; íróasztala makulátlanul tiszta volt, a telefont és egy letéphető lapú Gary Larson-naptárt leszámítva üres. Jobb fülében hallókészüléket viselt.
– Üljön le, kérem.
Árnyék leült, és a figyelmét nem kerülte el a szokatlanul emberi hangnem. Wilson a háta mögé állt.
Az igazgató kihúzta az egyik fiókot, elővett egy irattartót, és az asztalra tette.
– Itt azt írják, hat év börtönbüntetést kapott súlyos, sorozatban elkövetett testi sértés miatt. Ebből három évet letöltött. Pénteken kellett volna szabadon engednünk.
Kellett volna? Árnyék gyomra bukfencet vetett. Megpróbálta kitalálni, hány évet kell még letöltenie – még egyet? Kettőt? Mind a hármat? De csak annyit mondott: – Igen, uram.
Az igazgató megnyalta az ajkát.
– Hogy mondta?
– Azt mondtam: „Igen, uram.”
– Árnyék, még ma délután elmehet. Néhány nappal korábban szabadul.
– Az igazgató olyan hangon beszélt, mintha a halálos ítéletét hirdette volna ki. Árnyék bólintott, és várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. A férfi lenézett az asztalán heverő papírlapra. – Ez az Eagle Point-i Johnson Memorial kórházból érkezett… A feleségéről van szó. Ma hajnalban meghalt. Autóbaleset. Sajnálom.
Árnyék megint bólintott.
Wilson visszakísérte a cellájába, és nem szólt semmit. Kinyitotta az ajtót, és beengedte Árnyékot. Aztán azt mondta:
– Egy jó hír meg egy rossz, nem igaz? A jó hír, hogy korábban szabadulsz, a rossz meg az, hogy a feleséged meghalt. – Felnevetett, mintha ez olyan mulatságos lenne.
Árnyék nem szólt semmit.

A Kiadó engedélyével.