Főkép

Kora amerikai olvasóközönségének kilenc esztendőt kellett várnia ahhoz, hogy A nagy Gatsby után Fitzgerald újabb regénnyel jelentkezzen. Az éj szelíd trónján megjelenését megelőző, közel egy évtizedes viszonylagos hallgatás két oknak volt betudható: egyfelől az író kicsapongó és szertelenül költekező életmódjuk miatt komoly anyagi gondokkal küszködött, és ezért jól és gyorsan eladható novellákkal kellett betömködnie a családi költségvetésen támadt lyukakat, másrészt felesége, Zelda skizofréniája vonta el figyelmét a nagyobb lélegzetű művek komoly koncentrációt igénylő írásától.
 
A negyedik regény sokban különbözik az elődeitől, az első két, kísérletező próbálkozással összevetve pedig legfeljebb a romantikus egoizmus témája és a Fitzgeraldra olyannyira jellemző lírai hangvétel jelzi, hogy egy és ugyanazon szerző műveivel van dolgunk. A legszembetűnőbb változás a helyszínválasztás, Az éj szelíd trónján ugyanis a Henry James-i formulát követi, vagyis hosszabb időre áttelepült amerikaiak európai életviteléről szól, és a kétfajta erkölcs és életszemlélet ütköztetésével bontja ki szereplők jellemét.
 
E személyiségkettőző élmény persze eleve jól ismert volt az úgynevezett „elveszett nemzedék” tagjai számára, akik – köztük Ernest Hemingwayjel, Gertrude Steinnel és magával Fitzgerladdal is – az öreg kontinensen, mindenekelőtt Párizsban alkották meg az első világháborút követő illúzióvesztés témáját az irodalomba átemelő írásaikat.
 
A történet középpontjában a jóképű és tehetséges Dick Diver áll, aki mindenben felülmúlja környezetét, és így az orosz romantika „felesleges ember”-ével mutat rokonságot. Az ifjú lélekgyógyász azonban elkövet egy hatalmas hibát: miután sikeresen kikezelte a vagyonos chicagói családból származó Nicole Warrent, a szakmai kapcsolatot hagyja érzelmi kötődéssé alakulni, a lány ugyanis „belé szeret”, a két ifjú pedig barátaik és rokonaik intése ellenére összeházasodik. Dick élete ettől fogva lejtőre kerül, és ugyan pályáján ér még el sikereket, kihuny benne a tűz, a tettvágy, miközben házassága sem a felhőtlen boldogság terepe, hiszen az orvos-páciens kapcsolatot nem tudja sikeresen felülírni a remélt, de teljesen soha meg nem valósult közös boldogság.
 
Mivel Fitzgerald kezdettől fogva jellemzően önéletrajzi elemekből merített, a két főszereplőben nem nehéz felfedezni saját és felesége alakjának alig leplezett irodalmi másait. Dick alkoholproblémái, a házas életből fakadó és a pusztán anyagi gondok miatt ki nem teljesedett karrier, a szegénységből való felemás felemelkedés az író, míg a kedves és gyönyörű Nicole skizofréniája Zelda valós problémáira rímel. Elsősorban ez adja a regény hitelét, valószerűségét.
 
A jelképek szintjén azonban Dick Diver története Jay Gatsby monomániás vagyonszerzésének és elbukásának kiegészítése és ellenpontozása is. Az irodalomkritikusok közül sokan úgy vélik, hogy a főhős kényszerű, ámde cseppet sem tragikus elbukásában a pénz lélekromboló hatalmának allegóriája jelenik meg, és a történetnek valóban létezik egy efféle, érvényes olvasata is. A harmincas évek közepére ugyanis Fitzgerald számára végérvényesen egyértelművé vált, hogy a romantikus egoistának nincs helye a pénzközpontú nyugati társadalmakban, ahol az érték egyedüli mérőeszköze a vagyon, s nem a lovagiasság, vagy más egyéb tisztán szellemi-erkölcsi erény. Az éj szelíd trónján a kilátástalanság, az idealizmus egzisztenciális válságának szomorú és lehangoló portréja is tehát.
 
A jazz-korszak krónikásának utolsó befejezett regénye talán nem annyira friss, nem oly újító szellemű, mint a pálya felívelő szakaszában alkotott nagyepikai művei, saját kora pedig épp ezért nem is értékelte kellőképp Az éj szelíd trónjánt, ma már, az életműbe helyezve, de akár önmagában véve is, megláthatjuk benne a múlhatatlan értékeket.