Főkép

A novellákkal szemben leggyakrabban felhozott olvasói panasz az, hogy rövid terjedelmükből adódóan épp amikor kezdenének érdekessé válni, véget érnek. Magam is azért nem szerettem sokáig a novellákat, mert befejezetlennek, kevésbé „teljesnek” éreztem őket, mint a regényeket. Aztán megismerkedtem Katherine Mansfield írásaival, és egy csapásra minden előítéletem semmivé foszlott. Azóta sokan és sokféleképpen bebizonyították, hogy rövid terjedelemben is lehet nagyot alkotni, legutóbb a „kanadai női Csehovként” emlegetett Alice Munro.

Munro nevét Magyarországon a 2007-es, Sarah Polley rendezte Egyre távolabb című film kapcsán ismerte meg a nagyközönség, mely az ő Oda-vissza című - a Szeret, nem szeret… kötetben megjelent - novellájából készült. Azóta három novelláskötete és egy regénye jelent meg a Park Könyvkiadó jóvoltából.
 
Alice Munrot igazi női íróként tartják számon, gyakran ráaggatják a feminista jelzőt is, ami az általam olvasott Egy jóravaló nő szerelme című kötet alapján totális félreértés. Valóban női író, a szónak abban az értelmében, hogy női sorsokról, női problémákról ír, érzékenyen, érzelmektől sem mentesen. Méghozzá olyan alapvető hétköznapi problémákról, mint a házasság, szülés, gyereknevelés, munka, pénzkeresés és pénztelenség, a szülőkkel való kapcsolat. Olyan mindennapos kis apróságok ezek, melyek mindannyiunk életében jelen vannak, és jelentőségük nem elhanyagolható, mégis, ha egy írónő központi témájának választja őket, gyakran ráaggatják írásaira a „feminista nyavalygás” címkét.

Közös ezekben a novellákban, hogy mind egy-egy teljes élettörténetet mutat be egy rövid, kiragadott életszakasz eseményein keresztül. Visszaemlékezésekből, előretekintésekből, levelekből bontakozik ki a szereplők múltja vagy épp jövője, és tárul fel előttünk az olvasott események sorsfordító mivolta.

Mert minden novella egy - így vagy úgy - sorsdöntő időszakot ír le. Ahogy egy kétgyermekes anya szerelmes lesz, és mindent fölad, gyermekeit, családját; ahogy egy friss házas nő minden akadályt legyűrve kijárja magának a kiszemelt könyvtárosi állást; ahogy egy várandós nő férje halála után annak családjához költözik megszülni a babát; vagy ahogy egy fiatal lány, miután örökbe adta gyermekét, hazaköltözik eltávolodott apjához, és tiltott abortuszoknál segédkezik; vagy épp ahogy egy nő, két kisgyerekkel, együtt nyaral évek óta nem látott anyjával.
 
Minden novella a női szerepek és szereplehetőségek elfogadását vagy épp el nem fogadását járja körül. Az anyaság, a házasság, a karrier követelményeihez való alkalmazkodást és a személyiségünkre gyakorolt hatását, úgy, hogy sokszor ezek a hatások csak évtizedek és mérföldek távolából válnak világossá. Mind az időbeli, mind a térbeli távolságnak nagy szerepe van, Munro ezzel is mintha csak szétfeszítené a novella kereteit.

Alice Munro írásainál egy percig sem érezzük azt, hogy befejezetlenek, hogy kevesek, hogy nem adnak annyit, mint egy regény, és nem elsősorban az idő- és térbeli virtuozitásnak, vagy az írói trükköknek, hanem a történeteknek köszönhetően. Úgy mesél történetet, ahogy kevesen, egy harminc-negyven oldalas novella olyan átütő erővel bír nála, mint más tollából egy egész regény, nem véletlen, hogy legtöbbször megszakításokkal kell olvasni, a novellák közé beékelve egy-egy könnyedebb olvasmányt, annyira erősek. Az egyik legjobb novellista, akit eddig olvastam, klasszikus orosz irodalom ide vagy oda, bőven megérdemli azt a csehovos jelzőt.