Főkép

„Mert én vagyok az első és az utolsó
Én vagyok a nagyra becsült és a megvetett
Én vagyok a szajha és a szent
Én vagyok a feleség és a szűz
Én vagyok az anya és a leánygyermek
Én vagyok anyám karja
Meddő vagyok, és számtalan gyermekem van
Én vagyok az asszony és a hajadon
Én vagyok, aki a világra hoz, s aki soha nem szült
Én vagyok a vigasz a szülési fájdalmakban
Én vagyok a feleség és a férj
És engem a férjem teremtett
Én vagyok az apám anyja
Én vagyok a férjem húga
És ő az én eltaszított fiam
Mindig tiszteljetek
Mert én vagyok a gyalázatos és a nagyszerű”
(Himnusz Íziszhez, 3. vagy 4. század (?), Nag Hammádi)

Ez a himnusz nagyon sok, ha nem minden fontosabb gondolatot magában foglal abból, amiről Paulo Coelho legújabb regénye szól, így aki már ezen fennakadt, kérem, ne olvassa el a könyvet, mert csak csalódni fog. Lehet, hogy ez itt és most egy kicsit bután hangzik, hogy egy könyvajánlóban azt írom, hogy valaki ne olvassa el a szóban forgó művet, de komolyan gondolom. Főleg azért, mert a történet olyan mélységekbe és magasságokba röpít egyszerre, ahol szinte már nem is vagyunk önmagunk, ahol a látottakat és tapasztaltakat szinte fel sem foghatjuk. És valljuk be, erre azért nem mindenki van felkészülve.

Pedig megfelelő felkészültség – és itt nem a megtanult vagy elsajátított dolgokról beszélek – nélkül a fiatal brazil lány története nem más, mint a szerelem szentsége mögül kivillanó, olykor már-már pornográfiába hajló szexualitás története. Aki viszont a megfelelő tisztelettel, nyitottsággal és spirituális emelkedettséggel közelít a regényhez, olyan élményben részesülhet, mint még soha. Hacsak nem árad belőle már most is „belső fény”, amely az avatott szem számára szinte sugárzik, az avatatlan szemlélő számára azonban nem több érthetetlen erőnél.

És éppen ez a baj. Sokan alapban elutasítják azt, amiről nem tudnak, vagy nem ismerik, ami nem látható, szagolható, tapintható, ízlelhető, vagyis egyik alapvető érzékszervünkkel sem érzékelhető. Csak a szívünkben és a lelkünkben található. Többes számban írom, hiszen biztos vagyok abban, hogy egyszer mindenki megtalálja a saját „belső fényét”, azt a kimeríthetetlen erőforrást, amiből bárhol bármikor meríthet ő maga, vagy bárki, aki akar. Hiszen a szeretetben (és úgy vélem, ez minden alapja) éppen az a legszebb, hogy végtelen, ezért nem kell elvennünk valakitől azért, hogy másnak adhassuk.

Persze a szerelem más dolog. Azt mindenkinek magának kell megtalálnia és megtartania. Coelho regénye talán ebben is segíthet. Hogy az egész ne csak tizenegy perc legyen...

Kapcsolódó írások:

Fernando Morais: A Mágus - Paulo Coelho élete