Főkép

Az idejét sem tudom, mikor láttam utoljára ennyire jó magyar filmet. Aminél jószerével eszembe sem jutott, hogy magyar. Amit nem kellett mentegetni, hogy jó-jó, de hát itt ilyet lehet, ez nem Hollywood, nem voltak rá dollármilliók. Aminél nem az járt az eszemben, hogy ha akad is egy-egy tehetséges színész, azért a régi nagyok iszonyatosan hiányoznak.

 

Mondjuk a Liza, a rókatündér sem hollywoodi jellegű. Rendezhette volna Wes Anderson vagy Jean-Pierre Jeunet is, hiszen valóban az ő filmjeikhez áll a legközelebb a Liza. Hosszan lehetne sorolni, mi mindent meríthetett a stáb az Amélie csodálatos élete vagy a Grand Budapest Hotel című alkotásokból (bár a magyar film már majdnem kész volt, amikor utóbbi a mozikba került). Egyrészt azért nézem el nekik, mert így is ritka az ilyen film, másrészt meg ami kevés teljesen magyar van benne, az pont jó, és az pont nincs amazokban. Teszem azt Reviczky Gábor. Ő mondjuk, túl azon, hogy Szarumán magyar hangja, alapvetően ízig-vérig magyar figurákat szokott alakítani, rendőrként is láthattuk korábban, és az itteni, visszatérő poénjai illenének még akár az Üvegtigrisbe is. De ennyi még pont belefér. Ugyanis a film savát-borsát az irónia és önirónia adja. A humor inkább morbid-groteszk vagy kifinomult, de ritkán harsány. Bár a történet maga sem rossz, a hozzá megalkotott világ (egy alternatív Budapest, kb. a ’60-as évekből, Csudapest néven, melyben keveredik a szocreál és a Hungária együttes ábrándjai Amerikáról), valamint az egyszerre direkt eltúlzott, mégis apró rezdülésekre építő, remek színészi játék miatt fogunk rá emlékezni.

 

Szóval, van ez a Liza nevű kis ápolónő, aki élete zömét a japán nagykövet ágyban fekvő, nagybeteg özvegyének (Molnár Piroska nagyon jó!) ápolásával töltötte. Úgy tölti be a harmincat, hogy még nem volt férfival, viszont megtanult japánul, rosszabb napjain egy japán romantikus regény fölött sírdogál, a jobbakon meg képzeletbeli barátjával, egy elhunyt japán énekessel dalolász és táncol. Mikor aztán az özvegy is elhuny, Liza élete nagyot változik, s elkezdenek jönni a „kérők”, de menni is nyomban: furábbnál furább balesetekben halnak meg mind. Liza fejébe veszi, hogy ő egy elátkozott rókatündér, a japán mitológia furcsa lénye, akibe ha beleszeret egy férfi, az meghal. Hanem aztán jön egy szótlan rendőrzászlós, a finn westerzene bolondja, aki kollégáival ellentétben úgy véli, Liza nem gyilkos. És így tovább.

 

Csaknem minden színésznek jut egy-egy emlékezetes jelenet, a Lizát alakító Balsai Mónika (aki amúgy démoni és lenyűgözően nőies is tud ám lenni, nem csak naiv-szende-cuki) és a Zoltán zászlósként fapofával parádézó Bede Fazekas Szabolcs pedig tökéletes főszereplők.

 

Igen, ez egy bolondos romantikus vígjáték, melyben annyi és olyan a humor, hogy a sok vért és halált sem lehet komolyan venni. Akinek a mélyenszántásra van igénye, az a tömérdek apró poénban és utalásban találhat valamit, de a nagyközönség körében is lehet kultfilm (bármily paradoxul is hangozzék ez). Mert ennek a filmnek, minden nyilvánvaló vagy burkoltabb hatása mellett is, saját világa van, amibe bele lehet szeretni. A látvány, a zene, még a feltehetően kényszerűségből beleszőtt szponzor is annyira sajátos, jópofa és jól kitalált, hogy ha holnap megnyitnának egy Liza kalandparkot, már venném is meg a belépőmet. Vagy inkább a bérletemet. És bár ez nyilván nem fog bekövetkezni, az azért még megeshet, hogy a Liza nemzetközi sikereket érjen el. A filmen magán nem fog múlni.