Az üldözött (film)

John le Carré neve nem lehet ismeretlen a kémregények szerelmeseinek – s egy ideje kijelenthetjük, hogy a kémfilmek szerelmeseinek sem. A brit titkosszolgálatnál két évet lehúzó, azóta íróként tevékenykedő férfi magát a kémirodalom műfaját újította meg azzal, hogy már-már szépirodalmi magasságokba emelte ezeket a történeteket. Művei egytől egyig a hírszerzés és a titkosszolgálat világa körül forognak, és bár az a két év nem tegnap volt, regényei még mindig frissek, sőt, aktuálisak tudnak maradni. Legismertebb alkotása a legutoljára megfilmesített Suszter, szabó, baka, kém, illetve az abból készült adaptáció. A mostani film is egy feszes le Carré-regény feldolgozása, lássuk is, mitől lett olyan izgalmas Az üldözött.

Egy idegen érkezik Hamburgba illegálisan, ami felkelti Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffman) és csapata figyelmét, főleg azután, hogy kiderül, egy félig csecsen, félig orosz, dzsihádista férfiról van szó (Grigoriy Dobrygin). Bachmann és csapata azt a filozófiát vallja, hogy a kishalak segítségével, az eggyel nagyobb halakon át, el lehet jutni a cápához, de ehhez idő és türelem szükségeltetik – Issán, az idegenen keresztül egy terrorszervezeteket pénzelő férfit akarnak lebuktatni, de ehhez az amerikaiaknak és a német belbiztonságnak is van jó pár szava. Bachmann saját pártjára állítja az Issát segítő ügyvédnőt (Rachel McAdams) és bankárt (Willem Dafoe), miközben azt hiszi, hogy megkapja a szabad kezet a cselekvésre, de az utolsó percben hiba csúszik a gépezetbe…

Az üldözött egy olyan thriller, amiben egyetlen golyót sem lőnek ki, nem robbannak fel fél városok, de mégis rettenetesen feszült a légkör. Már csak annak köszönhetően is, hogy először nem tudjuk, ki melyik oldalon áll (azt pedig főleg nem, hogy ki a jó), ráadásul olyan hatalmi játszmák mennek az állítólag ugyanazokat az elveket vallók között is, amik megrengetik az ember bizalmát. Persze mindehhez szükséges volt Anton Corbijn kitűnő rendezése is, ami felhúz, lerágod a körmeidet, majd a tetőponton megállít, arcon csap, és otthagy egyedül, kétségek és kérdések közepette, következtetések nélkül, csupán a mindent uraló feszültségben „lebegve”. De közben azért megpendít olyan témákat is, mint például azt, hogy csak azért, mert az ember a Közel-Keletről jön, rögtön szembesülnie kell azzal, hogy potenciális terroristának könyvelik el. Vagy hogy nem érdemes a kis halakat kifogni a tengerből, hanem folytonosan csalogatni kell velük a cápát, hogy „egy jobb hely legyen a világ” – ahogy Bachmann mondja.

Kétségtelen, hogy jó thrillert három dolog nélkül nem lehet forgatni: 1) kell egy kiváló alapanyag, amit ezúttal John le Carré garantált; 2) szükséges a feszült zene, ami a néző felhúzásában segít (Herbert Grönemeyer nem is csinálhatta volna jobban); 3) létfontosságú a hihetetlen színészek szerepe is – és te jó ég, itt mindenki zseniális. A film a Hoffman-McAdams-Dobrygin trión áll, de a többiek nélkül még nekik is nagyon nehéz dolguk lenne. A három mesterember kiváló asszisztenseket kapott, de nem nyomták el őket, hagyták, hogy ők is kellőképpen megmutathassák magukat. Hoffman játékára egyszerűen nem találok szavakat – ő itt a zseniális Philip Seymour Hoffman és kész. Én posztumusz megadnám neki az Oscart – egy kiváló színész utolsó zseniális szerepéért. Rachel McAdams egészen más arcát mutatta, mint mondjuk amit az Időről időre című filmben láthatunk – ezúttal érett, kérlelhetetlen, erős, magányos nő, aki a hivatásának él. Dobrygin pedig könnyedén átlényegült a menekült, összezavarodott csecsen férfivá; egy ideig biztosan benne lesz a fejemben a játéka. Mit mondjak, a triónak majd illene kopogtatni februárban azért az Oscarért…

Az üldözött egy olyan thriller, ami gyakorlatilag véghezvitte a lehetetlent, és minden összetevőt sikerült biztosítania az igazán ütős, hatásos szórakozásért. Olyan film, ami nagyon a mában játszódik, és nagyon európai. Olyan, ami csak sejteti, hogy mit gondol arról a világról, amiben a nagyobb kutya... (ki-ki helyettesítse be saját vérmérséklete szerint). Olyan, ami megengedi, hogy a film után vele együtt küldd el a búsba a nagyobb kutyát, és csak nézz ki a fejedből összetörten…