Főkép2011. november 18-án mutatták be az amerikai mozik a Le Carré legjobb regényének tartott történetből készült filmet. Ebből az alkalomból adta ki újra a kiadó a regényt, ezúttal új borítóval és címmel, ami tökéletesen illeszkedik az adaptációhoz, és egyben az eredetihez, csak egy kicsit bután hangzik. A magyar mozikban várhatóan 2012. január végén kerül bemutatásra a film, melyben nem kisebb színészek szerepelnek, mint Gary Oldman, Colin Firth, Tom Hardy vagy John Hurt.



Az eredetileg Árulás címmel megjelent regényt a legkevésbé sem sorolnám a könnyed olvasmányok közé, ugyanis elég megterhelő az agyunk számára, hogy fejben tartsuk és tisztán lássuk a történéseket. Mindezek miatt nem is csoda, hogy elég hosszadalmasan sikerült csak átverekednem magam az átlagos vastagságú köteten. De ez azt hiszem, ez megbocsátható egy profi kémtörténet esetében, amelyről azt állítják, hogy John le Carré legjobb könyve.

Voltaképpen arról van szó, hogy a szerző egy, a hidegháború idején zajló, igencsak szövevényes és nyakatekert árulási ügyet tár elénk, ami igen érzékenyen érinti az angol titkosszolgálatot. Persze kitalált történetről van szó, de tagadhatatlan, hogy nagyon sok az „áthallás” a valóságos eseményekre. Ahhoz, hogy kicsit könnyebb legyen befogadnunk és megértenünk az olvasottakat, nem árt, ha minimális előtanulmányt folytatunk a „Cambridge-i Ötök” vagy „Kim Philby” témakörében, mivelhogy ténylegesen megesett az, hogy valakik az angol titkosszolgálat vezető beosztású emberei közül a Szovjetuniónak kémkedtek. Kis segítség, hogy a kötet végén Totth Benedek fordításában elolvashatjuk John le Carré írását Kim Philby-ről, ami inkább rövid elemzés, semmint tényfeltárás.

A dolog valahol ott kezdődik, hogy ismét nagyon jól megy a szekere a szolgálatnak, amióta Kontroll, a régi főnök meghalt és színre lépett egy új vezetői gárda, akik egyre inkább egy új, értékes szovjet információforrásra támaszkodnak. Csakhogy valami „nem kerek” ezzel az üggyel. És bár szaporodnak a nyugtalanságra okot adó tényezők, a beérkező információk és a fényes sikerek – na meg persze a beépített ember aknamunkája – miatt mindenki figyelmen kívül hagyja ezeket. Mindenki, kivéve a Kontroll halálkor a szolgálattól kiebrudalt George Smiley-t.

Smiley a legkevésbé sem hasonlít a fényes sikert befutó kémfilmek szuperembereihez: se nem jó verekedő, se nem Adonisz - sokkal inkább amolyan „semmi extra” emberke. Ám nagyon jó megfigyelő és borzalmasan jól vág az esze, éppen ezért ő az, aki szépen sorban minden kis információmorzsát begyűjtve egyre közelebb és közelebb kerül az árulóhoz…

Ez nem egy akcióregény, nincs mindent elsöprő lendület, nincs pörgő akció, nincs folyamatos izgalom, ellenben van nagyon sok aprólékos visszaemlékezés a szereplők részéről, részletekbe menő leírás és a párbeszédek is terjengősek. Mindezek hatására úgy érezheti az ember, mintha egy adag kihűltnek látszó parázsba dobott volna egy kiürült dezodoros flakont. Csak idő kérdése, mikor robban fel...

Részlet a regényből