Időről időre (film)
Írta: Windbrechtinger Rudolf | 2014. 01. 16.
Egy elbaltázott első randi, elbukott egyetemi vizsga, félresikerült szilveszteri buli. Az élet néhány pillanatában igazán jól jönne, ha képesek lennénk visszamenni a múltba, és alakítani az események folyamán. Belépnénk a sötét szekrénybe, behunynánk a szemünket, majd ökölbe szorított kezekkel elkezdenénk erősen rágondolni a vágyott időszakra, és bumm, már ott is vagyunk. Tim Lake 21 éves korában tudja meg, hogy képes ilyesmire.
Az Időről időre főhőse, Tim egy átlagos brit fiatal, legnagyobb gondja, hogy nem talál magának megfelelő párt. Aztán egy nap az apja közli vele a titkot: a családjuk férfi tagjai képesek az időutazásra, elég csak a fent leírt szekrényes mutatványt végrehajtaniuk, és már kész is. Tim persze eleinte hitetlenkedik, aztán gyorsan rájön, hogy tényleg tud utazni az időben. Később aztán ezt a képességét is kihasználva megismer egy lányt, Maryt, akivel hamar egy hullámhosszra kerülnek, és innen egyenes út vezet a házassághoz, majd a gyerekhez. Majd még egyhez. Boldog életükben azonban szomorúbb epizódok is adódnak, természetesen ilyenkor is jól jön egy időutazó a családban.
A filmet az a Richard Curtis írta és rendezte, akinek nevéhez olyan emblematikus vígjátékok köthetők, mint a Négy esküvő és egy temetés, a Sztárom a párom, a Bridget Jones naplója, a Rockhajó, vagy az elmúlt évtized egyik legjobb filmje, az Igazából szerelem. Curtis egész estés filmek mellett sorozat forgatókönyveket is írt már, mint a Mr. Bean, vagy a Fekete Vipera. A rendező/forgatókönyvíróra általánosan jellemző az eszes, valóban nevettető humor, a remek párbeszédek, és nem utolsó sorban a kiváló karakterek – utóbbiak mindig realisztikusak, esendőek, legtöbbször egész egyszerűen bénák: olyanok, mint mi.
A fenti jelzők az Időről időre szereplőire is igazak, melyeket egytől egyik remek színészek formálnak meg, legyen szó Harryről, az alkoholista drámaíróról (Tom Hollander), Tim első szerelméről, az elérhetetlen szépségű Charlotte-ról (Margot Debbie) vagy Tim furcsa testvéréről (Lydia Wilson). A mellékszereplők sorából természetesen magasan kiemelkedik a Tim apját játszó Bill Nighy, aki korunk egyik legjobb férfi színésze, szinte bármit csinálhat a vásznon, hiteles marad, ez most sincs másként. Domhnall Gleeson és Rachel McAdams is nagyon emberi karaktereket formálnak meg, illenek egymáshoz, jó értelemben véve átlagosak. Gleeson nem napjaink vígjátékainak álompasija, a kigyúrt és jóképű Don Juan, hanem egy jó humorú, egyszerű srác; míg McAdams sem egy tipikusan művi bombanő, inkább kevesen bájos – szerencsére.
Emellett természetesen akadnak ellentmondások is közöttük, de ezek nem a romantikus vígjátékok mesterséges konfliktusai, hanem a párkapcsolatok legelemibb, a férfi és a nő különbözőségéből adódó helyzetek, szintén az életszerűséget erősítik. A műfaj egyik elengedhetetlen jellemzője, a „csúcsponton összeveszünk, ebből jön a bonyodalom, majd persze kibékülünk és függöny” teljes egészében kimaradt, ezért pedig nem lehetünk eléggé hálásak Richard Curtisnek.
Az időutazós vonulat miatt a forgatókönyv nem teljesen átlagos, a műfajra jellemző darab, noha természetesen a happy end szinte elkerülhetetlen, emellett viszont a film igenis realisztikus marad (kis ellentmondás ez, elég csak az időutazásra gondolni). Az időben való utazgatás egyébként kétségtelenül hasznos, de egy idő után éppen attól fosztja meg az életet, ami talán annak egyik legfontosabb, de mindenképpen legizgalmasabb jellemzője: hogy minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen, nincs lehetőségünk az ismétlésre, éppen igaz ez az elpuskázott lehetőségek, az örömteli pillanatok vagy a szomorú percek esetében is.
Erre egyébként idővel a főhős, Tim is rájön, ugyanis a film – kissé talán túlzottan direkten közölt – fő üzenete az, hogy ne mulasszuk el életünk minden egyes pillanatát teljesen megélni, hiszen mindegyik egyszeri és megismételhetetlen, ezért vegyük észre az örömöt az élet apró összetevőiben, értékelve mindazt, amink van. Kissé csöpögősen hat, de vitán felül az élet egyik legnagyobb igazsága ez, a kulcsszó pedig az idő, és az, hogy a teljes értékű élethez tisztában kell lennünk az idő értékével, mennyiségével és megismételhetetlenségével. A szájbarágós közlés ellenére mégis ez az üzenet az, ami az egyszerű, de szórakoztató vígjáték kategóriájából kiemeli a filmet – a remek humor, a fantáziadús karakterek és egyéb sajátos Richard Curtis-i vonások már csak a ráadás.
Az Időről időre talán mégsem az új Igazából szerelem – egy olyan eltalált alkotás lehet, hogy csak egyszer adódik egy filmkészítő életében, és azzal talán sikerült megugorhatatlanul magasra is helyezni azt a bizonyos lécet –, de önmagában értelmezve egy színvonalas, kedves, vicces és fontos mondanivalót közvetítő film, ami tartalmas kikapcsolódást nyújt.