A Bourne-saga (film)

1988.
Amikor Jason Bourne későbbi megformálója még nagykorú se volt, Richard „TV-s szívtipró” Chamberlain egy két részes TV-film erejéig magára öltötte az amnéziás ügynök szerepét.
A remake és annak folytatása fényében könnyen feledésbe merülhet Roger Young három órás kém-thrillere, de az alapul szolgáló Robert Ludlum-regény elkötelezett hívei inkább ebben találhatják meg számításukat.
A forgatókönyv ugyanis sokkal hűebb az eredeti íráshoz. A Matt Damon-féle verzióval ellentétben itt nemcsak az alapszituáció és a főbb karakterek maradtak meg.

Egy férfit partra mosnak a hullámok egy kis franciaországi falunál, és egy, az alkohol-problémája miatt visszavonult (= kirúgott) orvos veszi kezelésbe. Emlékek: szinte semennyi; kérdések: szinte végeláthatatlan mennyiségben.
A rejtély tehát felderítésre vár, és ez lassan, fokozatosan meg is történik, kihasználva a teljes játékidőt, a végére is tartogatva egy-két meglepetést.

A sztorihoz ráadásul egy, a remake-ből teljesen kihagyott szál is társul: komoly szerep jut ugyanis egy Carlos nevű bérgyilkosnak, aki egyfajta „láthatatlan gonosz”-ként funkcionál, igencsak megnehezítve Bourne életét.

Mindenképp üdítő tulajdonsága a filmnek, hogy az események szinte végig Európában játszódnak, és ezt szerencsére a felújításban is megtartották a készítők.
Persze nem érdemes túl látványos akciójelenetekkel számolni, elvégre TV-filmről van szó, így a büdzsé is szorosabb; akad ugyan autósüldözés, és jó pár pofozkodás, de itt-ott azért érezhetően kilóg a lóláb.
Mondjuk, aki azért választja az eredeti Bourne-rejtélyt, mert kevesellte az új filmek látványosságát, az meg is érdemli.

Mindent összevetve, egy, a remake mellett is abszolút életképes darabról van szó, melyben egy más – vagyis az eredeti – variációját ismerhetjük meg a Bourne-kalandnak, s ráadásul ebből még meg is tudhatjuk, miért kifejezőbb a film eredeti, angol címe.

2002.
Doug Limanék verziójának kezdőképében egy hullát látunk, amely a vízfelszín közelében lebeg. A víz maga a Földközi-tenger, a hulla pedig valójában egy még élő ember: Jason Bourne.
Miután egy halászhajó ráakad, kikanalazza, és a jó szándékú kapitány helyrerakja (kiszedi a két golyót emberünk hátából), a férfi megdöbbenve kénytelen tudomásul venni, hogy fogalma sincs, ki ő valójában.
Tud beszélni, írni, olvasni, de a saját személyazonosságáról képtelen bármit is mondani.

Később, egy zürichi bankban a nevén talál egy rakás pénzt, egy fegyvert és vagy fél tucat igazolványt, melyek szerint ő Jason Bourne.
Persze ezzel sok minden nem oldódott meg, hamarosan újabb kérdések merülnek fel, de ő leginkább arra szeretne ezek közül választ kapni, hogy ki akarja megölni, és miért.

A regény (vagy az eredeti film) ismerői hamar rájöhetnek, hogy az alkotók elég szabadon kezelték Ludlum történetét, és ez olyannyira igaz, hogy a mozi készítői bevallottan csak az alapszituációt és a fontosabb karaktereket vették át a könyvből.
A többi már Tony Gilroy és William Blake Herron forgatókönyvírók agyszüleménye (mellesleg a rendező tanácsára TG nem is olvasta a regényt, csak Liman vázlatából dolgozott).

Így csak „ál-adaptációról” beszélhetünk, ami a Bourne-regények szerzőjének is elnyerte tetszését, hiszen jóváhagyását adta Limanéknek – sajnos azonban a végeredményt nem láthatta, az utómunkálatok alatt (2001 márciusában) elhunyt.

Mindenesetre az biztos, hogy elég (hollywoodi viszonylatban legalábbis) agyas forgatókönyvből dolgozhatott a stáb, melyben a rejtélyek egymás után oldódnak meg, és újabb kérdések születnek – mindez pergő, üresjárat-mentes, de nem a felesleges látványelemeket előnyben részesítő történet formájában.

Noha műfaját tekintve kém-thriller a Bourne-rejtély, Bond-filmekre jellemző szuperkütyüket ne várjunk tőle: a film egyik ütőkártyája épp az, hogy az ilyen „elvárásokkal” ellentétben más utat választ.
Szinte végig hihető tud maradni (egy jelenetet leszámítva, ami bár ötletes, mégis túlmegy azon, amit még őszintén reálisnak tudunk nevezni).

Nincsenek továbbá szuperjárgányok se – ennek ellenére kapunk egy nagyon is emlékezetes autósüldözést Párizs utcáin, egy Austin Minivel, és az őt hajszoló rendőrökkel.

Ami még nincs: dúskeblű (és/vagy más testtájakon telt) hölgyemények, az egyetlen női szereplő a Bourne-hoz csapódó útitárs szerepében Franka Potente, aki talán nem tartozik a fenti táborba.
Ez persze mit sem von le érdemeiből, sőt, kifejezetten jó a szerepben, és végre a vásznon töltött ideje nem csak a futásra korlátozódik (lásd: A lé meg a Lola).

Ami viszont van (az okos forgatókönyvön és a fentieken kívül): Matt Damon, mint Jason Bourne (ahogy azt az összes poszter hirdeti…).
Talán kissé merész húzás volt őt választani a szerepre (nem mintha ez lett volna az egyetlen ilyen a film készítése során), de bátraké a szerencse, hiszen bejött: kisfiús arca ellenére remekül hozza a figurát, visszafogott alakításával hamar megnyeri a néző szimpátiáját (külön pluszpont azért, hogy a verekedéseket maga csinálta, egy gyorstalpaló bérgyilkosképző-kurzus letétele után).

Persze elsősorban nem az alakítások miatt fogunk emlékezni a filmre, de azért öröm, hogy ezúttal nem egyszerhasználatos főhősről van szó; és ez nem csak Damon, hanem a szerzők érdeme is.
Bourne-nak tényleg van karaktere, mely igazán a rázós helyzetekben kel életre: szinte teljesen higgadtan kezeli az ilyen szituációkat, inkább az eszét használja, mint az öklét (persze ha a szükség máshogy kívánja…).

A film számlájára írható az a szerencsés választás is, hogy megtartották az eredeti történet helyszíneit, és nem helyezték át az üldözéseket, és miegymásokat Amerikába; az európai városok (Zürich, Párizs) szerepeltetése egészen más ízt kölcsönöz a történetnek, mintha a már kismillió filmben ellőtt New York-i (vagy akár washingtoni) utcákon hajszolnák egymást a szereplők.

Mindez már épp elég lenne egy jó, de legalábbis az átlagból kiemelkedő filmhez, és akkor még hátravan John Powell egészen zseniális kísérőzenéje: nem túlzás azt állítani, hogy a film nagyon komoly részt ennek köszönheti, hogy olyan, amilyen.
A score drámai vonalon sem elhanyagolható, de leginkább az akciójeleneteknél hatásos, sőt, néha kifejezetten ez tartja fenn egy-egy jelenet lendületét, amikor mondjuk a dramaturgia ezt nem is indokolná.

A rendező, Doug Liman (akinek eddigi legismertebb filmje a kult-státuszban pihenő Bárbarátok) munkáján látszik, hogy nem futószalag-termék.
Odafigyeléssel készült; a direktor gyakran kamerát is ragadott egy-egy jelenet elkészítéséhez (a pályaudvaron játszódó, pár másodperces felvétel például „élesben” készült: csak ő és Damon voltak jelen, stáb ohne – ki is kellett használni azt a rövid időt, míg ki nem tudódott, hogy melyik Híres Hollywoodi Színész van a helyszínen…) – hiába, a függetlenfilmes múlt csak előjön.

2002 egyik kellemes meglepetése volt a Bourne-rejtély, ami igazolta, hogy Hollywood sem csupán látványos ostobaságok elkészítésére képes – csak kár, hogy ez olyan ritkán mondható el.

2004.
Mivel a Bourne-rejtély túl is teljesítette a hozzá fűzött (bevételi) reményeket, ráadásul Ludlum is trilógiát írt az amnéziás ex-ügynök kalandjairól, elkerülhetetlen volt a folytatás. A történet úgy két évvel az első rész vége után játszódik.

A Threadstone (Kőlépcső)-hadműveletet lezárták, Bourne pedig jelenleg Goa-n, Indiában bujkál kedvesével, Marie-val.
Csakhogy egy berlini akció kapcsán előkerül főhősünk neve (ő lesz az alanya az aktuális „kire kenjük rá a balhét”-játéknak), és ezzel vége is a viszonylag ingerszegény hónapoknak: elkezdődik a Goától Berlinen keresztül Moszkváig vezető, eszetlen hajsza.

Az első részhez képest tehát a történetben most még erősebb az űzött vad-jelleg: noha most is van egy kulcsfontosságú flashback, ami időről-időre kísérti Bourne-t, a múlt feltérképezésén már egy kissé eluralkodik a menekülés érzete.

A hangvétel sokkal komorabb, s egy pár új figura is bekerül a történetbe (az ismerős karakterek mellett, akiket szerencsére az első részben közreműködött színészek formálnak meg), de mindenekelőtt az új rendező által hozott, a kezdő epizódtól radikálisan eltérő képi világ az, ami elsőként feltűnhet a befogadónak.

Paul Greengrassról van szó, egy brit (Doug Limanhez hasonlóan) független filmesről, aki a Véres vasárnap című opuszával győzte meg igazán a producereket arról, hogy alkalmas a direktori szerepre.
Már ebben az 1972-ben játszódó, vérengzésbe fulladt ír tüntetésről szóló filmben is megfigyelhető a greengrassi jellegzetesség, a fokozott kézikamera-használat – s ez köszön vissza a Bourne-csapdában is.

Az országokon átívelő hajszának ez a fajta megközelítés olyan fokú dinamizmust ad, ami gond nélkül ráver egy-két kört az előző részre, pedig az sem volt egy lassan hömpölygő darab.
Fontos még megemlíteni, hogy Greengrassék határozott elképzelése volt a tökéletes valósághűségre való törekvés: itt nincs egy darab számítógépes trükk se, minden, amit látunk, igazi (tehát a szuperkütyük mellőzése, mint Bourne-„hagyomány”, is megmaradt).

Ez a film végén látható eszement moszkvai autósüldözésnek például kivételes erőt kölcsönöz, tényleg képes a nézőt az események középpontjába helyezni, akármilyen klisésen hangozzon is ez.
Igaz, ez a már-már dokumentarista hozzáállás az ellenkezőjére is fordulhat: sokak számára a szinte folyamatosan rángatózó kamera zavaró lehet a kikapcsolódásban – például az ominózus, házban lezajló verekedés pár perces, iszonyú sok vágással tarkított képkavalkádja egyeseknél már kimeríti az „élvezhetetlenség” fogalmát.

Matt Damon továbbra is abszolút meggyőző, nem érheti panasz, és az első részt is jegyző Tony Gilroy ismét jó (bár az előzőtől egy egész kicsit lemaradó) forgatókönyvet hozott össze itt-ott apró, de hatásos ötletekkel; de aki abszolút túllépett a trilógia első harmadában nyújtott teljesítményén, az épp a komponista, John Powell.

Sokkal jobban kibontott zenéi abszolút egyenrangúak a képekkel (bár erre a Bourne-rejtélynél se volt panasz); a dobok, vonósok és az elektronika hármasával olyasvalamit alkotott, amit a 2004-es év legütősebb score-jai között tarthatunk számon.

Kevés a nemcsak anyagilag életképes folytatás, de a Bourne-csapda bebizonyítja, hogy lehet ezt úgy is csinálni, hogy nem süllyedünk az eredeti film színvonala alá – sőt. Végre nem egy Felesleges Folytatással állunk szemben, ami igencsak ritkaságszámba megy Hollywoodban, úgyhogy érdemes megbecsülni.

Ahogy sejthető, a Bourne-saga az alapjául szolgáló könyvekhez hasonlóan trilógiává fog bővülni (ha minden jól megy, 2007-ben), de ezeknek a készítőknek talán érdemes is megszavazni a bizalmat.

Kapcsolódó írásunk:

Robert Ludlum – Eric van Lustbader: Bourne öröksége