Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, még mindig rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Kardemimmit: Kesäyön valo – Midnight Sun (CD)

 

Szeretem azokat a zenéket, amelyek hallatán azonnal egy kép jelenik meg lelki szemeim előtt. A finn Kardemimmit idén megjelent ötödik albuma északra repített, egy fenyvesekkel övezett tó partjára, nyár közepén, amikor a leghosszabb a nappal. Civilizációnak nincs nyoma, sehol egy ház, csónak, út vagy bármi egyéb, csak a víz, az erdő, az ég. A pillanat egyszerre időtlen és múlandó, benne van a természet szépsége, a rácsodálkozás és az odatartozás élménye. Mielőtt azonban megrettennénk önnön kicsiségünk miatt, felcsendül az ének, amely legalább annyira tiszta, mint az előttünk lévő tó vize. A különféle kantelék hangja pedig úgy pereg, mint az esőcseppek a tűleveleken.

 

A négy hölgy kevés híján már húsz éve együtt muzsikál, mindenki énekel és mellette kantelén játszik (ezekből különféle húrszámú verziókat használnak), a zeneszerzés terén a népzenétől eljutottak a saját hang megalkotásáig, többek között ezért szerepelnek a világzenei rovatban. Erejükből még arra is futja, hogy más projektekben vegyenek részt, Maija Pokela például az Enkel együttesben is játszik. Rendszeresen turnéznak külföldön (idén tavasszal például Amerikában koncerteztek), amivel kapcsolatban Leeni Wegelius azt mondta: „Amikor külföldön lépünk fel, az emberek azt gondolják, hogy hagyományos finn zenét játszunk. Valójában amit most csinálunk, például harmónia szempontjából, az sokkal közelebb áll a popzenéhez.”

 

A lemezről igazából nincs értelme bármit kiemelni, mert ez a negyven perc gyakorlatilag tökéletes kikapcsolódást, relaxálást eredményez a képzeletbeli tóparton. Ez egy női album, durvaságtól, éles hangoktól mentes muzsikával, érzelmekkel (köztük szomorúsággal), lágysággal. Ha van zene, amivel a világ sebeit lehet begyógyítani, akkor az valami hasonló lehet, mint amit a Kesäyön valo tartalmaz. Van benne valami mágikus, aminek eredményeként a hallgató csak azt veszi észre, hogy már megint véget ért az utolsó szám, és indíthatja újra a lemezt.

 

Kinek ajánlom: a tiszta női éneket és a kantelét kedvelőknek kötelező hallgatnivaló.

2018-ban megjelent album (szerzői)

Az együttes weboldala: http://www.kardemimmit.fi/

 

 

 

Moonlight Benjamin: Siltane (CD)

 

Statisztikai alapon valószínűsíthető, hogy a világzenében nagyjából ugyanannyi férfi énekes áll a mikrofon mögött, mint nő, de hamarjában mégis sokkal több hölgy jut az eszembe, így arra hajlok, hogy a valóságban mégis ők vannak többségben. A gyakoribb találkozások azt eredményezték, hogy ma már jóval több kell az ingerküszöböm átlépéséhez, azonban amikor első ízben hallottam Moonlight Benjamin hangját (tényleg ez a neve) akkor nem egyszerűen rácsodálkoztam, hanem a szó klasszikus értelmében megállt az idő, és nem volt más, csak az őserővel bíró ének.

 

Idén már a harmadik lemeze jelent meg, és ez elsőre sokkal inkább tűnt szabvány rock-blues produktumnak, mint világzenének. Mi több, a Siltane album valami időbugyorban évtizedeket átvészelő, eredetileg a hetvenes évekből származó zenére hasonlít, amiben a megszokottnál többen alkotják a ritmusszekciót. Azonban Moonlight Benjamin célja ennél jóval több, szülőföldjének, Haiti kultúrájának, valamint a vudu vallásnak a bemutatása volt. A megvalósítás érdekében kreol nyelven énekel, továbbá híres Haiti írók (Frankétienne, Georges Castera, Anthony Lespès) szövegeit használja, és nem utolsó sorban vudu dallamokat és ritmusokat adoptál.

 

Matthis Pascaud gitárosnak köszönhetően helyenként némi jazzes íz is keveredik a zenéhez, amit egyébként magabiztosan ural Moonlight Benjamin erőteljes hangja. A dobos Bertrand Noel hozza a rockos alapokat, míg Claude Saturne a többi ütőhangszeren a karibi hangulatot csempészi a dalokba (erre jó példa a „Port-au-prince” című tétel), és persze a felsorolás nem teljes Marck-Richard Mirand basszusgitáros nélkül. Nekem legjobban az albumindító „Memwa’n”, és a következő, „Papa Legba” tetszik, mert ezekben olyan energia, groove szabadul fel, ami egyszerűen magával ragadja a hallgatót, főként ez utóbbi olyan, mintha rockkoncert és éjszakai vudu rituálé keveréke lenne (zombik nélkül). Az énekesnő pedig szimplán fantasztikus, lázadó, szenvedélyes, és ha úgy tartja kedve, akkor szomorkás (Doux pays), pont ahogyan a bluestól elvárja az ember. Egyszer szívesen megnézném koncerten, mert kíváncsi vagyok arra, hogy ez a zene vajon képes élőben legalább annyira elvarázsolni, mint amennyire megszerettem a lemezt.

 

Kinek ajánlom: fantasztikus énekesnő, hozzáillő muzsikával – kötelező darab.

2018-ban megjelent album (Ma Case)

Az énekesnő weboldala: http://www.moonlightbenjamin.com/