Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 127.

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ezért a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

 

Arat Kilo – Mamani Keita – Mike Ladd: Visions of Selam (CD)

 

A lemez címe ebben a formában rögtön multikulti, hiszen míg az első két szó angolul van, addig a harmadik amhara szó, ez utóbbi Etiópia hivatalos nyelve, és eszemben sincs magyarra fordítani. Mindezek után talán mondanom sem kell, hogy az albumot egy nemzetközi csapat készítette. Ötletgazdának az Arat Kilo francia együttest tartom, akik alapban etióp jazzt játszanak, valamint az afrobeat és funk sem hiányzik a repertoárból kiegészítve némi hip-hop szövegeléssel. Az etióp jazz egyébként tényleg önálló valami, mivel a politikai rendszer miatt sokáig a világtól elszigetelten fejlődött, így nem csoda, hogy időről-időre rácsodálkoznak és újra felfedezik az emberek ezt a muzsikát.

 

Ez a stílus a 60-as, 70-es években volt a csúcson, de úgy tűnik, máig meghatározó, legalábbis ez a hat muzsikus (Michael Havard, Fabien Girard, Samuel Hirsch, Gérald Bonnegrace, Aristide Gonçalves, Florent Berteau) nagyon sokat tanult belőle. Többek között azt, hogy miként kell stúdióban reprodukálni az élő fellépések hangulatát, hangzását és energiáját. Ha jól értettem, akkor három nap alatt rögzítették a Visions of Selam albumot, ami azért nem semmi mutatvány a mai világban. Ez még akkor is tiszteletre méltó, ha előtte hetekig próbálták az új számokat, de előfeltételként minimum profi zenészeket kíván, akik nem hibáznak játék közben, és élettel töltik meg a saját dalaikat.

 

A zenéjük, dacára annak, hogy időben mennyire régre nyúlnak vissza, egyáltalán nem tekinthető hagyományőrző tisztelgésnek. Ez úgy friss, eleven, ahogyan azt elvárom egy 2018-as lemeztől. Ebben nagy szerepe van a két vendégénekesnek, akik hozzáadják azt a pluszt, amitől izgalmassá, érdekessé válnak a kompozíciók. Afrikát Mamani Keita éneke, Amerikát Mike Ladd reppelése képviseli, gyakorta egyszerre, mint például a „Chaos Embedded” számban. Mondjuk a vendég meghatározás nem teljesen helyénvaló, hiszen már az előző, 2016-os albumon is közreműködtek, szóval inkább a tiszteletbeli tag cím jár nekik. Az albumon többségben vannak a tempósabb, táncba hívó tételek, bár a dallamok fontosabbak a ritmusnál, és még a lassan induló kompozíciókat is felgyorsítják (lásd, illetve halld a „Nafqot” című tételt). Harmadik kedvencként a „Dou Coula”-t említem. Ahogyan a fuvola indít, majd a gitár átveszi tőle a dallamot, a ritmusszekció finoman kísér, majd a két énekes hozzáteszi a saját stílusát – ez egyszerre szép, egzotikusan lüktető és visszafogott. Pont úgy, ahogyan megannyi csalódás után vágyik az ember a békére, legyen az lakáson, utcán, országon belüli – vagy akár az egész világra kiterjedő béke.

 

Kinek ajánlom: etióp jazz mindenféle mással keverve, gyakorlatilag mindenkinek tetszeni fog.

2018-ban megjelent album (Accords Croisés).

A kiadó weboldala: https://www.aratkilo.fr/

 

>

 

 

Orquesta Akokán: Orquesta Akokán (CD)

 

Vannak akik Django Reinhardt muzsikáját szeretik, mások az 1940-es évek kubai muzsikáját tartják minden idők legjobbjának – jól van ez így, hiszen az a lényeg, hogy mindenki megtalálja azt, ami legjobban rezonál a lelkével, ami egyszerre nyújt számára erőt és megnyugvást. A dolgok általában akkor válnak érdekessé, amikor valaki a rajongásnál többet akar vagy többre képes. Így történt ez Michael Eckroth és Jacob Plasse esetében, akik nem érték be a régi bakelitek hallgatásával, hanem valami hasonló felvételt terveztek José „Pepito” Gómez énekessel közösen. Azonban nem találtak az elvárásaiknak megfelelő New York-i zenészeket, így végül Havannában kötöttek ki, ahol helyi muzsikusokkal, mindössze három nap alatt rögzítették az Orquesta Akokán együttes bemutatkozó albumát.

 

Miként azt már az Arat Kilo – Mamani Keita – Mike Ladd formációnál leírtam, három nap alatt felvenni kilenc számot, nem semmi teljesítmény. Gómez azonban megfelelő tudású zenészeket verbuvált, akik a „készre” írt szerzeményeket gond nélkül feljátszották, mert ennyi idő alatt hosszas próbákra, menet közben történő finomításra nem volt lehetőség. Viszont ha ezek a feltételek adottak, akkor – hacsak a producer el nem rontja – nagy valószínűséggel egy fantasztikusan élő hangzást kapunk. Ebben az esetben pontosan ez történt, a swing-korszak big bandjeire emlékeztető hangzás azonnal megfogott, és ugyan azt nem állítom, hogy megismételték ez első Buena Vista Social Club megvilágosodással felérő élményét, de nem sokkal maradnak el tőle.

 

A big band az improvizáció helyett a kompozíciót helyezi előtérbe, az egyes hangszerek játékából kerek egész jön létre. Abban biztos vagyok, hogy a cél nem a mambó modernizálása volt, de szerencsére nem ragadtak le a múltban, és bizony helyenként a jelenből is belecsempésztek ezt-azt. Ott van például az utolsó, „A Gozar la Vida” című szám, amiben nem csak a latinos életöröm érhető tetten, hanem Harold Madrigal Frias trombitaszólója a jazzt idézi. A változatosság olyan meglepetések révén érkezik, mint az „Otro Nivel” csacsacsája, vagy Mike Eckroth zongorajátéka a „Cuidado con el Tumbador” tételben. Persze az egész úgy teljes, hogy a mikrofon mögött José „Pepito” Gómez áll és énekel.

 

Egyetértek azokkal, akik szerint minden egyes meghallgatás után fokozódik az Orquesta Akokán élvezeti értéke, ahogy sorban felfedezi az ember az apró finomságokat. Aki szeretné átélni a hajdanvolt Kuba hangulatát, vagy csak szereti a Dirty Dancing által egyszer már újra életre keltett mambót, annak nagy valószínűséggel ez lesz az év lemeze 2018-ban.

 

Kinek ajánlom: latin zene és mambó kedvelőknek kötelező hallgatnivaló.

2018-ban megjelent album (Daptone)

Az együttes weboldala: https://www.orquestaakokan.com/

 

 

 

 

Enkel: We are Enkel (CD)

 

Emlékeim szerint még nem írtam arról, hogy a finnek valamit nagyon tudnak. Most nem arra gondolok, hogy mit és mennyit isznak a hosszú téli éjszakákon, hanem arra, ahogyan megtanítják a zenészeknek, miként legyenek sikeresek a nagyvilágban. Az oktatás nem csupán hangszerkezelésre, komponálásra terjed ki, hanem az üzleti tudnivalókra, szerződések, menedzsment, ésatöbbi. Ennek köszönhetően jóval több zenekar turnézik, terjeszti lemezeit globálisan, mintsem azt az ország népessége alapján gondolnánk. Persze ahogy nő a kínálat, úgy növekszik a vásárlók részéről az elvárás, és itt nem egyedül a zene minőségére gondolok – az persze elsődleges – hanem a csomagolásra, vagy ha úgy jobban tetszik az előadó/együttes „arculatára”. Legyen egyedi, ötletes, figyelemfelkeltő, bármi, csak jelezze, itt nem tucatáruról van szó, hanem valami különlegességről.

 

Az Enkel együttes négy tagja (Leija Lautamaja – harmonika, Iida Savolainen - hegedű, Maija Pokela – kantele, Miia Palomäki – harmonika) az idén megjelenő második lemezére egy valóban eredeti ötlettel készült, olyannal, amivel még nem találkoztam világzenében. A CD borítóján, mint szuperhősnők néznek szembe az univerzummal, mi több, kihívóan azt is közlik velem, hogy az ő szupererejük a hagyomány, és cserébe áruljam el, az enyém micsoda? Zseniális. Persze mindez kevés a boldogsághoz, nem árt, ha a tartalom, a zene legalább ennyire jó.

 

Nem tehetek róla, de a négy csinos leányzó láttán nekem automatikusan a Tuuletar jut az eszembe, kivált, hogy mindannyian énekelnek. A hasonlóság itt véget is ért, hiszen az Enkelben fontos szerepet töltenek be a hangszerek, főként az arrafelé népszerű harmonika (két diatonikus harmonika révén), és beatbox helyett van kantele meg hegedű. Az albumon vegyesen vannak hagyományos és saját szerzemények, de idegenként nem éreztem nagy különbséget a két csoport között. Nagyon tetszett, hogy a zenélés öröme, kiegészítve a fiatalság életigenlésével végig jelen van, mintha egy jól sikerült esküvőn, vagy olyan koncerten lennék, ahol a tavasz mindenkinek megpezsdíti a vérét, és az elmúlás helyett a nagybetűs ÉLETet ünnepeljük közösen. Ez a lendület természetesen már ott van a lemezindító „Lempi-ihmisille / Girl Gang Quadrille” szerzeményben, árad a zene, amikor pedig átmenetileg elcsendesül minden, a hangulat változatlan marad – és ebben még nem is énekelnek. Kedvenceim közé tartoznak a polkák (például a „From Kauhajoki With Love”), mert ettől tényleg bálban éreztem magam. A kvartett zeneszerzői képessége szerintem a „Merimiehen muija / A Sailor`s Woman” dalban mutatkozik meg a legjobban, ahogyan a hangszerek hol elhalkulnak, felerősödnek, szólóznak, és tökéletes összhangba kerülnek a többszólamú énekkel – az tényleg gyönyörűséges, nem beszélve az érzelmekről. Esetleg említhetem a „Tipitii / Love Birds” tételt, ami a cappella módra indul, hogy aztán átváltson instrumentális muzsikába, míg befejezésként közösen teszik teljessé a kompozíciót.

 

Az még kérdéses, hogy akárcsak az előző album, vajon a We are Enkel is elnyeri az év legjobb Folk Music Album díját Finnországban, de hogy a jelöltek között ott lesz, abban teljesen biztos vagyok.

 

Kinek ajánlom: életteli finn világzene, sok harmonikával, énekkel – mindenkinek ajánlom.

A 2018-ban megjelent album (Nordic Notes).

Az együttes weboldala: http://www.enkelband.com/