Főkép

Napjaink egyik legsikeresebb irodalmi zsánere a romantikus regény. Van ebből kortárs, történelmi, romantasy, erotikus – és ki tudja még miféle, szóval mindenki talál kedvére valót, ha egy kicsit is vonzódik az efféle könyvekhez. Mielőtt azonban sopánkodnánk az olvasói szokások milyenségén, gondoljunk bele, hogy az efféle írások nem az utóbbi két évszázad gyümölcsei, hiszen a szerelmes történetek annál jóval régebbre nyúlnak vissza.

 

Elismerem, ezzel az állítással összemosom a romantikus és a szerelmes műveket, de nálam a kettő egy csoportba tartozik. Véleményem szerint a sor elején Héliodórosz Sorsüldözött szerelmesek (Aithiopika) című kalandos története áll, utána pedig Longosz Daphnis és Chloéja. Természetesen az ilyen sztorik egyetemesek, így aztán Japánban vagy Kínában is szép számmal jelentek meg művek ebben a tematikában.

 

Nagyjából két évvel ezelőtt elhatároztam, hogy megritkítom az újonnan megjelent könyvek számát az olvasnivalókat tartalmazó listámon, és helyettük inkább véletlenszerűen leemelek egy kötetet valamelyik polcról. Ezúttal egy, a XVII. században keletkezett kínai regényre esett a választásom, a Virágos gyertyák avagy egy jó házasság története címűre.

 

Aki még sosem olvasott klasszikus kínai történetet (mint amilyen például a Vízparti történet, amely magyarul csak töredékesen elérhető), annak bizonyos értelemben sokkszerű élményt okozhat. A nyelvezete ugyanis – mint arra Peter Hessler is felhívta a figyelmemet a Két év Kínában (A Jangce partján) című beszámolójában –, a miénktől teljesen eltérő közhelykészletet használ. Ennek pedig számtalan példájával találkozunk a szövegben: a szereplők barokkosan burjánzó megszólításokkal, a tisztelet és megbecsülés túlzó mennyiségű kifejezésével halmozzák el egymást, ami egyszerre fura és szórakoztató.

 

A cím egyébként annyiban megtévesztő, hogy nem magáról a házasságról szól a sztori, hanem két ifjú találkozásáról, kölcsönös vonzalmáról, valamint viszontagságaikról, míg végre egy császári deus ex machinával minden jóra fordul, és helyreáll a világ rendje. Addig viszont tizennyolc fejezeten át azt kísérjük figyelemmel, hogy a korrupt vagy semmirekellő előkelők miként próbálják elgáncsolni ezt a gyémántszilárdságú és tisztaságú szerelmet.

 

Cseppet sem meglepő módon a fontosabb szereplők között egyetlen kétkezi munkást, parasztot vagy más alantasabb kasztba tartozót nem találunk; csak a tehetőseknek vagy a hivatalnokoknak van idejük arra, hogy egymás tönkretételével mulassák az időt. Persze rendre hiába, hiszen a két főszereplő, Nemesjáspis úrfi és Jégszív kisasszony nem csupán erkölcsi tartásból mutat példát a birodalomnak, hanem furfangos észjárásból is: okos elmével és szilárd elvekkel mindig felülkerekednek csapdákon és ármánykodáson.

 

Akárcsak a múlt század húszas-harmincas éveinek mozisorozataiban vagy napjaink sorozataiban, itt is minden fejezet úgy zárul, hogy az olvasó garantáltan ne tudja félbe hagyni a kötetet, hanem önnön kíváncsiságától űzve fellapozza a folytatást, egészen a fináléig.

 

Mindent figyelembe véve nálam az utolsó harmadra elfáradt a mese. Bár becsülettel végigolvastam, úgy döntöttem, ez már nem jelent akkora élményt, hogy megtartsam a könyvet. Azt nem bántam meg, hogy elolvastam, mert remek korrajz egy virágkora csúcsán túljutott társadalomról, ahol olykor annyi is elég a dicsőséghez, ha az ember nem fekszik le valakivel az első alkalommal.