Anders de la Motte: Rozsdaerdő

Vannak krimik, amelyek olvasás közben lassan bekúsznak az ember bőre alá. Anders de la Motte Rozsdaerdő című regénye határozottan ez a kategória. A svéd szerző a Leo Asker-sorozat harmadik kötetében ismét egy olyan világba kalauzol bennünket, ahol a múlt korántsem halott, a régi legendák nyugtalanítóan közel kerülnek a valósághoz, és a legsötétebb titkok talán éppen ott rejtőznek, ahol senki sem keresné őket. Ez a könyv nem csupán egy újabb nyomozás története. Egyszerre szól a múlt feldolgozatlan bűneiről, az emberi természet sötét oldaláról, a hatalomról és arról, hogy bizonyos titkok milyen hosszú ideig képesek mérgezni az emberek életét. Mindezt egy baljós, szinte tapintható atmoszféra fogja össze, amelynek köszönhetően az erdő nem egyszerű helyszín, hanem a történet egyik legfontosabb szereplője.

Leo Asker nyomozó végre kezd magára találni az Elveszett Lelkek Osztályán. Úgy tűnik, szakmai előmenetele is kedvező irányt vehet, csakhogy ellenlábasa, Jonas Hellman nem szeretné, ha Leo túl magasra jutna, ezért egy tíz évvel korábbi, megoldatlan gyilkossági ügyet vesz elő. Egy nőt különös kegyetlenséggel öltek meg a Rozsdaerdőben található tőzegfeldolgozóban. A sérülései kísértetiesen hasonlítanak azokhoz, amelyeket egy ezeréves lápi múmián találtak. A nyomozás pedig akkor kap új lendületet, amikor váratlanul előkerül a meggyilkolt nő levágott ujja. Leo régi barátja, Martin Hill segítségével próbálja kibogozni az ügy szálait. Hamarosan azonban nemcsak egy évtizedes gyilkosság részleteit kell megérteniük, hanem a viking korig visszanyúló legendákkal, eltemetett titkokkal és egy egész közösség múltjával is szembe kell nézniük. Ami elsőre egy régi, kihűlt ügynek tűnik, fokozatosan sokkal összetettebbé válik. A különböző idősíkok, a rejtélyes nyomok és a személyes érdekek egymásba fonódnak, miközben egyre nehezebb eldönteni, hol ér véget a legenda, és hol kezdődik az emberi gonoszság.

A regény egyik legizgalmasabb eleme ez a különleges, nyomasztó atmoszféra. Már a borító is ízelítőt ad ebből a különös világból, melyet aztán a kitűnő fordítás koronáz meg. A Rozsdaerdő nem egy barátságos, romantikus erdő, ahol andalogni lehet. Sokkal inkább olyan hely, ahol valami rejtőzik a fák között, aminek nem kellene a felszínre kerülnie. A láp, a nedves talaj, az elhagyatott ipari épületek és a régi mondókák mind hozzájárulnak ehhez a baljós érzéshez. A helyszín nemcsak keretet ad a cselekménynek, hanem szinte önálló személyiséggel rendelkezik. Az erdő maga is a titok része: mintha minden ösvénye, minden elhagyatott épülete és minden régi története egy újabb darabot őrizne abból, amit valaki nagyon szeretne örökre eltemetni.

A szerző megint mesterien adagolja az információkat. Sosem kapunk egyszerre túl sokat, csak épp annyit, ami még fenntartja a figyelmet. A történet egyik legnagyobb erőssége, hogy nem kell minden pillanatban konkrét veszélynek fenyegetnie a szereplőket ahhoz, hogy feszültséget érezzünk. Néha éppen a bizonytalanság a legfélelmetesebb, ehhez pedig különösen remek párosítás a folyton ködös, elhagyatott erdő képe. A viking kori motívumok, a lápi múmia és a legendák misztikus réteggel gazdagítják a történetet, és letehetetlené teszik a könyvet.

A Rozsdaerdő önmagában is olvasható, de az előzmények ismeretében érthető igazán Leo és Martin kapcsolata, a szereplők közötti feszültség, valamint az előző kötetekből továbbgyűrűző személyes konfliktusok. Ezért aki még nem tette, kezdjen a sorozat két korábbi kötetével, és hagyja legutoljára a legfinomabb falatot, vagyis ezt a kötetet. A sötét, legendákkal átszőtt skandináv történetek kedvelőinek tökéletes választás lesz Anders de la Motte új könyve.