Eva Swedenmark: Aki élt, aki nem

Hányszor mondjuk egy baráti beszélgetés vagy családi találkozó során, hogy „köszönöm, minden a legnagyobb rendben”, miközben valójában legszívesebben ordítani tudnánk a fojtogató unalomtól vagy a magánytól? Hányszor próbáljuk fenntartani magunk és a külvilág előtt is annak a látszatát, hogy minden úgy van jól, ahogy van? Elfogadjuk a szerepeinket, elvégezzük a mindennapi feladatainkat, és megszokásból rábólintunk azokra a kompromisszumokra, amelyek lassan, szinte észrevétlenül egyre kisebbre szűkítik a világunkat. Aztán egyszer csak arra ébredünk, hogy a környezetünk már nem azt látja bennünk, akik valójában vagyunk, hanem csupán azt a szerepet, amelyet nap mint nap betöltünk. Eva Swedenmark nemrégiben megjelent regényében erről az állapotról mesél, méghozzá úgy, hogy a komoly kérdések mellett bőven jut hely a felszabadító, fanyar skandináv humornak is.

A történet egy olyan pillanatból indul, amely valószínűleg sokak számára ismerős lehet: egy kerek születésnapon, a kötelező udvariassági körök és a megszokott beszélgetések közepette egyszer csak tarthatatlanná válik a hallgatás. Garbo hatvanéves lett, és a barátnőivel – Anitával, Ingalill-lel és Pamelával – tartott ünnepi összejövetelen váratlanul úgy dönt, hogy nem akarja tovább ugyanúgy folytatni az életét. A kifakadása persze nem egyszerűen egy rossz pillanat eredménye, hanem annak a jele, hogy valami már régóta gyűlik benne. Az őszintesége pedig a többieket is arra készteti, hogy szembenézzenek a saját életükkel és azokkal a dolgokkal, amelyeket addig inkább igyekeztek nem észrevenni.

A négy nő végül listát ír a legtitkosabb, régen elfeledett vagy félretett vágyairól. Swedenmark azonban szerencsére nem fordítja át egyetlen pillanat alatt a történetet egy szirupos mesévé, amelyben elég kimondani egy álmot ahhoz, hogy az rögtön valóra is váljon. Inkább azt mutatja meg, milyen nehéz újra kapcsolatba kerülni azokkal a vágyainkkal, amelyeket hosszú éveken át háttérbe szorítottunk. Az eltitkolt szerelmek, a be nem teljesült karrierek és az elmaradt utazások kezdetben inkább fájdalmas hiányérzetet keltenek. Van ugyanis egy olyan pont, amikor az ember már pontosan tudja, hogy változtatnia kellene, csak éppen ahhoz sincs elegendő energiája, hogy megtegye az első lépést.

Amikor kiderül, hogy Pamela exe megcsalta és anyagilag is tönkretette a nőt, a barátnők úgy döntenek, hogy nem hagyják annyiban a dolgot. És innentől kezdetét veszi egy meglehetősen furfangos bosszúhadjárat, amely a regény hangulatát is új irányba tereli. Az események felgyorsulnak, a történet pedig Stockholm elegáns negyedeitől egy luxusjacht fedélzetén át egészen Nizzáig repíti az olvasót. Ez a pörgős, helyenként szinte filmszerű kalandsorozat azonban nem válik öncélú bohózattá. A szerzőnek sikerül megőriznie az egyensúlyt a humor és a komolyabb gondolatok között. A nevetés és az abszurd helyzetek mögött végig ott van annak a felismerése, hogy ezek a nők valójában nem csupán egy csaló exen akarnak bosszút állni, sokkal inkább szeretnének visszaszerezni valamit abból, amit az évek során elveszítettek: az önbizalmukat, a szabadságukat és azt az érzést, hogy még mindig lehet beleszólásuk a saját életük alakulásába.

Számomra éppen az emberi lélek és a kapcsolatok működésének ábrázolása miatt vált igazi élménnyé ez a könyv. Swedenmark nem akarja elhitetni velünk, hogy minden problémára létezik gyors és egyszerű megoldás, vagy hogy a múlt hibáit egyetlen nagy elhatározással nyomtalanul magunk mögött hagyhatjuk. Nagyon jól megmutatja azt az állapotot, amikor az ember már belefáradt abba, ahogyan él, de még nem tudja, hogyan kezdjen hozzá a változtatáshoz. Ebben a helyzetben kap különösen fontos szerepet a barátság és az a fajta sorsközösség, amely akkor is képes megtartani az embert, amikor egyedül talán már nem lenne ereje kilépni a megszokott keretek közül.

Talán nem véletlen, hogy Eva Swedenmark ennyire hitelesen ír az újrakezdésről és az élet második felében felbukkanó lehetőségekről. Az 1944-ben született svéd írónő eredetileg újságíróként dolgozott, viszonylag későn, az ötvenes éveiben kezdett szépirodalmat írni, és a 2000-es évek közepe óta főállású íróként dolgozik. Életútját ismerve talán még érthetőbbé válik, miért áll hozzá ennyire közel a gondolat, hogy sosem késő változtatni.

A szereplők közötti párbeszédek olvasása közben végig azt éreztem, hogy élnek és működnek közöttük azok a feszültségek, szeretetteljes odaszúrások és régi sérelmek, amelyek egy hosszú barátság természetes velejárói. Különösen tetszett az is, hogy Swedenmark teljesen mellőzi az idősebb szereplők ábrázolásánál olykor megszokott sajnálatot vagy giccset. Ezek a nők nem azért érdekesek, mert hatvan körül járnak, hanem azért, mert ugyanazokkal a kérdésekkel és problémákkal küzdenek, amelyekkel valójában bármelyik életkorban szembesülhetünk.

Azt mindenképpen fontos megemlíteni, hogy a regény messze nem hibátlan. A nizzai kalandok és a bosszúhadjárat egyes részletei helyenként túlságosan is könnyedén, szinte meseszerűen gördülnek előre, ami némileg csorbítja a történet hitelességét. De olvasás közben egy idő után úgy éreztem, talán nem is érdemes mindenáron a rögvalóság mércéjével mérni ezt a könyvet. Swedenmark története inkább egy felszabadító játék azzal a gondolattal, hogy mi történhetne, ha egyszer csak nem fogadnánk el többé azt, amibe addig beletörődtünk.

Olvasás közben többször is megelevenedett bennem egy feszült, mégis szívmelengető, humorral és sötétebb tónusokkal egyaránt dolgozó dramedy képe. De talán éppen ez mutatja legjobban, mennyire könnyű magunkra ismerni ezekben a nőkben. Mert a regény végső soron nem az életkorról szól, és nem is elsősorban a látványos bosszúról vagy a különleges kalandokról. Sokkal inkább arról a pillanatról, amikor az ember egyszer csak kénytelen feltenni magának a kérdést: valóban úgy élek, ahogyan szeretnék?

És ha a válasz nem, akkor talán még mindig nem késő változtatni.