Edward Bunker: A vadállatban is van szánalom

A hetvenes évek Los Angelesében játszódó regény egy börtönviselt szerző által írt, hiteles alkotás a bűnözői lét mindennapjairól és a társadalmi visszailleszkedés nehézségeiről. Az eredetileg 1973-ban megjelent mű nem egy kívülálló író távoli fantáziálása, hanem a kaliforniai börtönök mélyéről hozott tapasztalatok lenyomata, egyben látlelet a hetvenes évek alvilágáról, a hippikorszak utáni rideg valóságról és a gazdasági bizonytalanságról. Max Dembo tárgyilagos, éleslátó nézőpontján keresztül egy szabadulása után új életet kereső, majd fokozatosan csalódó ember drámáját követhetjük végig.

A könyv ereje a szerző, Edward Bunker személyében rejlik, aki nehéz gyerekkor után, fegyveres rablás és drogkereskedelem miatt a San Quentin egyik legfiatalabb elítéltje lett. A rácsok mögött autodidakta módon képezte magát, és ott írta első kéziratait is. Szabadulása után elismert bűnügyi szerzőként, forgatókönyvíróként és színészként – például a Kutyaszorítóban Mr. Blue-jaként – épített karriert. A regény irodalmi értékét William Styron is korán felismerte, az általa jegyzett előszó pedig pontosan rávilágít a nyers tehetség és a börtönrendszer lélekőrlő valóságának találkozására.

A regény elbeszélésmódját a téma keménysége és a meglepő líraiság kettőssége határozza meg. Bunker stílusa mentes a zsargon öncélú használatától; mondatai tiszták, pontosak és ritmikusak. A bűncselekmények, a börtönbeli erőszak és a kábítószer-használat naturalista leírásai mellett megjelenik egy melankolikus hangvétel is, különösen akkor, amikor a főhős a külvilág elidegenedettségéről, a városi tájról vagy az emberi kapcsolatok törékenységéről elmélkedik. A komor realizmust időnként száraz fekete humor és cinikus önirónia oldja. Bunker nem heroizálja szereplőit, de nem is fosztja meg őket emberségüktől; a legreménytelenebb helyzetekben is felvillan az abszurditás érzése, ami tovább erősíti a regény hitelességét.

Bunker műve mély filozófiai kérdéseket boncolgat. Megmutatja, hogy a börtönbüntetés önmagában nem feltétlenül nevel jobb embereket, és könnyen előfordulhat, hogy éppen ellenkezőleg, a visszaesés mechanizmusait erősíti fel. Amikor Max nyolc év után szabadul, a falakon kívül nem a megkönnyebbülés várja, hanem a szabadság sokkja és a bénító magány. A regény szerint a társadalmi visszailleszkedés rendkívül nehéz feladat. A bürokratikus akadályok, a munkaadók bizalmatlansága és a börtönévek alatt kialakult beidegződések együtt olyan közeget teremtenek, amelyben a visszaesés veszélye állandóan jelen van. A kitörés lehetősége ebben a világban nem teljesen reménytelen, de egyre bizonytalanabbnak és egyre kevésbé reálisnak látszik.

Max mellett a többi szereplő is árnyaltan jelenik meg a történetben. Bunker nem egyszerű bűnözői típusokat vonultat fel, hanem olyan embereket, akik különböző módokon próbálnak együtt élni a múltjukkal és megtalálni a helyüket a társadalomban. A régi börtöntársak és egykori bűntársak között akadnak olyanok, akik beletörődtek a visszaesés szinte elkerülhetetlen körforgásába, míg mások őszintén próbálnak új életet kezdeni, még ha ezek a kísérletek gyakran kudarcba fulladnak is. Különösen fontos szerepet kap Max és próbaidős felügyelője közötti viszony, amely nem egyszerűen személyes ellenségeskedésként jelenik meg. Kettejük viszonya végig abból a feloldhatatlan feszültségből táplálkozik, amely a rendszer szabályaihoz ragaszkodó felügyelő és a börtönévek során kialakult saját értékrendje szerint élő Max között húzódik.

Különösen megrázó motívum Max régi barátja, Wally, aki szabadulása után családot alapított, munkát talált, és sikeresen beilleszkedett a civil társadalomba. Max felbukkanása azonban katalizátorként működik: a közös múlt és a könnyű pénz csábítása újra felszínre hozza a régi beidegződéseket. Wally képtelen hátat fordítani korábbi életének, ami érzékletesen mutatja, milyen erős köteléket jelenthet a közösen átélt múlt és az egykori identitás. Tragédiája nem a kapzsiságból fakad, hanem a baráti hűségből és abból a világból, amelyet egykor az otthonának tekintett.

Emlékezetes alak Jerry is, aki szabadulása után szintén rendezett életre és tartós párkapcsolatra törekedett. Stabilitása azonban meginog: szerelmének súlyos betegsége, a pénzügyi kilátástalanság és Max felbukkanása visszahúzzák a bűnbe. Bunker nagy empátiával ábrázolja, hogy Jerry nem kapzsiságból, hanem a szeretet, a felelősségérzet és a kétségbeesés szorításában hoz egyre súlyosabb erkölcsi kompromisszumokat. Jerry alakja arra emlékeztet, hogy a szeretetből és felelősségérzetből fakadó döntések olykor éppoly tragikus következményekkel járhatnak, mint az önzés vagy a kapzsiság.

Bunker különös érzékenységgel ábrázolja az alvilág sajátos erkölcsi rendszerét is. A lojalitás, a hallgatás és a bajtársiasság íratlan szabályai sokszor erősebbnek bizonyulnak a társadalom hivatalos normáinál. Ezek az értékek nem romantikus színezetet kapnak, hanem inkább annak bizonyítékai, hogy még a bűnözői közeg is kialakítja a maga sajátos becsületkódexét, amely egyszerre jelenthet támaszt és végzetes terhet.

A regény egyik legemberibb szála Max és Allison kapcsolata, amely a főhős gyengéd, sérülékeny oldalát és a normális élet iránti vágyát is megmutatja. A közeledés azonban eleve terhelt: a börtönévek alatt rögzült gyanakvás, a titkolózás kényszere és a múlt súlya folyamatosan rányomja bélyegét a kapcsolatra. A szerelem itt nem romantikus menedék vagy egyszerű megváltás, hanem egy kísérlet a normalitásra, amelyet Max belső bizonytalansága és a külvilág nyomása egyaránt fenyeget.

Olvasás közben óhatatlanul felmerül a kérdés, mi lett volna, ha Max türelmesebb, és jobban elviseli a megaláztatásokat. A regény szerint az új élet esélye a külvilág bizalmatlansága és a börtönbeli minták miatt eleve csekély, ám a tragédia éppen abból fakad, hogy időnként mégis felvillannak más lehetőségek. A kudarc így nem kizárólag a rendszer vagy kizárólag Max személyiségének következménye, hanem a kettő végzetes kölcsönhatásából születik meg. Ebben az értelemben ő nem pusztán egy visszaeső bűnöző portréja, hanem az identitás, a szabadság és az önmeghatározás lehetőségeinek tragikus kérdéseit hordozó figura is.

A történet lezárása hűen követi a regény egészét átható tragikus logikát. Bunker nem olcsó bűnügyi fordulatot vagy megváltást kínál, hanem a fokozatos pszichológiai és erkölcsi felőrlődés következményeit mutatja meg. Ahogy a lehetőségek beszűkülnek, az emberi kapcsolatok fokozatosan háttérbe szorulnak, az illúziók szertefoszlanak, a paranoia pedig egyre inkább elhatalmasodik Maxon, míg végül tragikus módon éppen abban a bűnözői szerepben talál rá saját önazonosságára, amelytől korábban szabadulni próbált. Ez a felismerés nem felszabadító, hanem mélyen nyugtalanító, és éppen ettől válik a regény befejezése maradandó erejűvé.

A regényből 1978-ban Straight Time címmel készült filmadaptáció, amely Magyarországon Próbaidő címen futott. Az Ulu Grosbard által rendezett alkotásban Dustin Hoffman alakítja Max Dembót, mellette pedig olyan kiváló színészek tűnnek fel, mint Theresa Russell, Harry Dean Stanton, Gary Busey, M. Emmet Walsh és a pályája elején járó Kathy Bates. A forgatókönyv elkészítésében maga Edward Bunker is közreműködött, ami minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a film megőrizze a regény nyers hitelességének jelentős részét.

Bár a filmet még nem láttam, a kritikák és a nézői visszajelzések alapján a Próbaidő az amerikai bűnfilmek egyik méltatlanul alulértékelt darabjának számít. Általános vélekedés szerint, bár a mozgóképes feldolgozás bizonyos pontokon eltér Bunker prózájától, sikeresen ragadja meg a regény melankolikus hangulatát és a főhős belső vívódásait. Éppen ezért a könyv elolvasása után talán érdemes lehet a filmet is megnézni, hiszen a beszámolók szerint nem pusztán illusztrációja a regénynek, hanem önálló értékekkel bíró alkotás is.