Főkép

Ugyan olvastam olyan véleményeket, miszerint ez a könyv önmagában is élvezhető, szerintem nem árt, ha a korábban megjelent könyvét vesszük kézbe. Mert ugyan nem olvastam ezt az írását – Hogyan (nem) lettem francia életművész – de azt gondolom, hogy a teljes képhez az is hozzátartozik.

 

Persze az is lehet, hogy már megint velem van a baj, és olyasmit várok, ami egyáltalán nem állt a szerző szándékában, jelesül tételesen összefoglalni, hogy miért szereti Bretagne földjét és lakóit. Ez azonban nincs kimondva; inkább félmondatokból, elszórt utalásokból rakható össze, és talán a végén egy kurta bekezdés foglalkozik a miértekkel. Végül rá kellett jönnöm, hogy talán éppen ez volt a szerző szándéka. Nem magyarázni, miért szeret ott élni, hanem megmutatni ezt a mindennapi történeteken keresztül.

 

Számomra nem okoz meglepetést, hogy valaki váratlan felindulásból külföldön vesz házat, és az év egy részét ott tölti. Már több ízben kacérkodtam hasonló gondolattal, mivel láttam pár várost, ahol szívesen élnék, csak sajnos az anyagi lehetőségeim nem tették lehetővé az ötletek megvalósítását. Sőt, azzal is nagyjából tisztában vagyok, mennyi macerával jár egy ilyen költözés, adminisztráció, új kultúrkör, és persze az idegen nyelv.

 

Mark Greenside optimizmusa és kitartása mindenképpen tiszteletre méltó, hiszen harminc év után sem tanult meg franciául, és bizony hajlamos az aggódásra, az önstresszelésre. Aki próbált már hosszabb időt eltölteni olyan vidéken, ahol az angol nyelv kevés segítséget jelent, könnyen el tudja képzelni, milyen helyzetekbe kerülhetett.

 

Szerencsére a leghajmeresztőbb vagy egyszerűen vicces szituációkat Greenside bájos elszántsággal meséli el, és nekünk nincs más dolgunk, mint érkezési sorrendben elolvasni és értelmezni azokat. Nálam az első olvasat leginkább rácsodálkozást váltott ki, mégis, hogy maradhatott életben ilyen sokáig ez az ember, aki nyilván túlaggódja az életet, legyen szó a kéményfoglaló méhek eltávolításáról, vagy egy évekkel korábban lejárt közüzemi számla rendezéséről.

 

Második rétegként már inkább az emberekre figyeltem a cselekmény helyett, kikkel találkozik, kik támogatják, amikor egy újabb, számára megoldhatatlan feladattal szembesül. Ebből a szempontból a csúcspont nyilván a francia esküvő részletes leírása, a megfelelő öltözet beszerzésétől a lakodalom utáni történésekig.

 

Harmadszor már azokat a szintén ügyesen elrejtett rövidkéket vártam kiéhezve, amelyek az ottani életről, szokásokról, életfelfogásról meséltek. Ebbe a csoportba sorolom a meglepően gyakran felbukkanó, ételfogyasztásról, illetve poháremelgetésekről szóló részeket.

 

Egyfajta „Én”-központú naplónak, útibeszámolónak tartom a Segítség, francia lettem! című könyvet. Ami szerethető bájjal mesél az amerikai értelmiségi francia „megpróbáltatásairól”, aminek köszönhetően a konklúzió nem az lesz, hogy meneküljön ki merre lát, és menjen haza. Inkább azt mutatja be a maga módján, hogy mekkora kaland egy új kultúra felfedezése, és ne csupán a szép tájat fogadjuk el, hanem a hozzá tartozó embereket is. Mindezt egyáltalán nem didaktikus módon teszi, hanem a Mark Greenside jellegzetes sztorizó, aggodalmaskodó stílusában.