Kim Hojon: Nagy remények kisboltja

Amikor elkezdtem olvasni Kim Hojon regényét, nem tudtam, pontosan mire számíthatok. A fülszöveg és a terjedelem alapján nem nagy fordulatokkal teli, hanem inkább csendes, lassan hömpölygő történet lebegett a szemem előtt. Olvasás után már elmondhatom, hogy jól sejtettem: ez a könyv éppen a maga visszafogott módján hat az emberre. Bár már a cím is előrevetíti, hogy a Szöul Cshongpha-dong negyedében álló kisbolt fontos szereplő lesz, az csak olvasás közben derül ki, hogy ez a helyszín sokkal több egy egyszerű háttérnél vagy díszletnél. A járvány idején játszódó történetben a bezártság, a bizonytalanság és az elmagányosodás nem csupán a hátteret adják, hanem állandóan jelen vannak, és ebben a sérülékeny közegben komolyan felértékelődik a bolt szerepe.

A regény egyik legfontosabb visszatérő gondolata, hogy az emberi találkozások nem véletlenek, és minden kapcsolat valamilyen változást indít el a résztvevők életében. Én magam is hiszek ebben, ezért különösen jó érzés volt olvasás közben azt látni, ahogyan a történet apró, hétköznapi helyzeteken keresztül újra és újra visszaigazolja: a legkisebb gesztusoknak is lehet jelentőségük, és sokszor éppen azok az emberek hatnak ránk a legerősebben, akikről nem is gondolnánk.

A történet egy elveszett táskával indul, és ebből a látszólag jelentéktelen eseményből nő ki minden. Jom asszony, a nyugalmat sugárzó volt tanárnő munkát ad Tokkónak, a múltjától és függőségeitől megtört, emlékezetvesztéssel küzdő férfinak, aki hirtelen a kisbolt pultja mögött találja magát. Amit benne a legérdekesebbnek találtam, az éppen az volt, hogy nem nagy szavakkal vagy látványos gesztusokkal hat a környezetére. Nem mond nagy igazságokat, mégis mindenki egy kicsit másképp kezd viselkedni mellette.

Ahogy haladtam előre, egyre inkább az volt az érzésem, hogy ez a bolt sokkal több egyszerű munkahelynél. Mintha azok az emberek, akik valamiért elakadtak az életükben, itt kapnának egy kis időt arra, hogy újragondolják, merre szeretnének továbbmenni. Tokko például Sihjon, a nappali műszakban dolgozó fiatal lány számára nem tanítóként jelenik meg, hanem valakiként, aki mellett végre el lehet hinni, hogy van értelme próbálkozni. Ugyanígy O asszony esetében sem egyik pillanatról a másikra változik meg minden; inkább apró gesztusokon és rövid beszélgetéseken keresztül oldódnak lassan a családi feszültségek.

A vásárlók történetei közül Kjongman és Ingjong története maradt meg bennem leginkább. Nem azért, mert különösen látványos fordulatot kapnak, hanem mert a mindennapi küzdelmeik nagyon is ismerősnek hatottak. Kjongman, a kiégett családfő, aki a munkahelyi stressz és a családi elvárások súlya elől menekül éjszakánként a bolt elé, a magányát olcsó alkohollal tompítja. Neki Tokko nem prédikál, csupán egy csendes asztaltársaságot és egy egyszerűbb, melegebb alternatívát kínál a feszültség levezetésére. Ingjong, a harmincas éveiben járó, alkotói válsággal küzdő forgatókönyvíró pedig a bolttal szemközti épület egyik hideg szobájában próbálja megírni a visszatérését, miközben a teljes szakmai kudarcérzet bénítja meg. Különösen tetszett, hogy Ingjong végül éppen a kisbolt világában és Tokko alakjában talál rá arra az emberi hangra, amit addig hiába keresett. Jó volt látni, hogy náluk a változás szinte észrevétlenül érkezik meg, a kisbolt mindennapi ritmusán és a lassan kialakuló esti szokásokon keresztül.

A történetben megjelenő konfliktusok közül különösen fontos Jom asszony és a fia, Minszik viszonya, mert valójában ez adja meg a kisbolt körüli világnak a valódi tétet. Jom asszony döntése, hogy munkát ad a táskáját visszahozó, koszos, nehezen beszélő, nagydarab hajléktalan férfinak, nem valamiféle előzetes tudáson vagy megérzésen alapul, hanem egy egyszerű, mégis ritka gesztuson: a bizalmon. Abban a pillanatban, amikor Tokkót alkalmazza, még semmit nem tud róla, csak azt, amit lát – és mégis esélyt ad neki. Ez az egyszerű bizalom indítja el a történet legfontosabb változásait. Jom asszony döntése nélkül a kisbolt aligha válhatna azzá a hellyé, ahol mások is esélyt kapnak a változásra.

Ezzel szemben ott van a fia, Minszik, aki ezt a világot szinte az ellenkező irányból próbálja felülírni. Számára a bolt nem emberi kapcsolatok helyszíne, hanem vagyontárgy, amelyet el lehet adni, ki lehet használni, és amelynek értéke kizárólag pénzben mérhető. Az anyjával való viszonya is ezt a törésvonalat mutatja: Jom asszony számára a bolt egyfajta életforma és felelősség, Minszik számára viszont teher és gyorsan pénzzé tehető örökség, emiatt a köztük húzódó feszültség jóval többet jelent egyszerű családi nézeteltérésnél.

Minszik figuráját azért találtam érdekesnek, mert nem egyszerűen negatív szereplőként jelenik meg. Az ő szemlélete nagyon is ismerős: mindent a haszon és a praktikum felől közelít meg, ezért nehezen érti meg, miért ragaszkodik az anyja ennyire a bolthoz és az ott dolgozó emberekhez. Éppen ezért minden döntése veszélyezteti azt a különös közösséget, amely lassan kialakul Tokko körül.

Kvak úr esetében viszont nem arról van szó, hogy kívül maradna ezen a világon: ő fokozatosan, szinte észrevétlenül lép be a kisbolt mindennapjaiba. Ami eredetileg egyszerű megbízásnak indul Tokko múltjának felderítésére, lassan személyes üggyé válik számára is. Ahogy egyre több időt tölt a boltban és az ott dolgozó emberek között, már nem pusztán megfigyelője, hanem része is lesz ennek a különös közösségnek.

Olvasás közben többször azon kaptam magam, hogy nem a „mi fog történni” érdekel, hanem az, hogy ezek az emberek hogyan lesznek egy kicsit kevésbé magányosak egymás mellett. Különösen tetszett, hogy a regény nem próbál mindent szépen lezárni, inkább olyan érzést hagyott maga után, mintha egy rövid időre beléphettem volna egy olyan világba, ahol a hétköznapi gesztusoknak nagyobb súlya van, mint általában.